Filozófia
A Metapedia wikiből
Filozófia , (görög philosophia, a. m. a bölcsesség szeretete), bölcsészet v. bölcselet, a legáltalánosabb elvek tudománya. A F. elnevezés Platóntól ered, aki azt tanította, hogy csak az istenség lehet igazán bölcs, (sophos), mert az ô tudása teljes, míg az ember legfeljebb bölcsességet szeretô, (philosophos). A F. sok mindent felölelhet és körének kijelölésében a filozófusok egyéniségének is nagy szerep jut. A többi tudománytól fôleg az különíti el, hogy vizsgálódásai mindig az egészre, azaz a részeket összetartó, egybefoglaló mozzanatokra irányulnak és általános érvényû megállapításokra törekszik. Jellemzô rá, hogy egy v. néhány elvet következetesen végiggondol, B annak, ill. azoknak a valóság minden részében való jelenlétét, érvényesülését állapítja meg. De a filozófus nem elégszik meg a valóság elméletével, hanem annak alapján akar cselekedni is: nála a lét elmélete és a feladatok kijelölése összetartoznak. Nincsen tehát olyan F., mely ne az emberi élet irányításánál végzôdnék. Ezért a nagy filozófusok a nevelésnek is legnagyobb elmélkedôi. A F. több a tudásnál: a létben eligazító bölcsesség. Már Aristoteles szerint a F. az a tudomány, amely mindenféle tárgy vizsgálására jogosult, más szóval nincs olyan kérdés, amelyrôl F.-i módon ne lehetne vizsgálódni. Lényegében tehát nem is annyira a tárgy, mint inkább a módszer jellemzô a F.-ra Minden igazságnak azokat az elôfeltevéseit vizsgálja, amelyek nélkül a szóban forgó, valamely tárgyról szóló igazság nem állhatna fenn, azaz nem lenne igaz. Ezt a módszert Pauler Ákos redukciónak nevezte, mert a végsô elvekre "redukálja", (visszavezeti) azt, amit a szaktudományok állítanak. Általában a F. két nagy terület végsô elveit kutatja: a valóságét és a ludasét. Amaz az ontológia, (léttan), emez az epistemológia, (tudománytan). A létnek azonban két oldala van: a meglévô tények és a megvalósításra váró értékek. A tényeket elemzi a teoretikus F., s az értékek megvalósításáról elmélkedik a praktikus F. Lényegében a tények és értékek elméletérôl, valamint a megismerésükrôl és ? velük szemben való emberi viselkedésrôl szól minden F. Más szempontból természet. f.-t és szellem F.-t különböztetnek meg, minthogy a valóság részint a természeti tárgyak, részint a szellemi alkotások formájában jelenik meg az ember elôtt. Minden F. legvégsô alaptudománya a metafizika, a valósig legvégsô mibenlétérôl szóló ismeret, minden más F.-i fejtegetés Indítósín v. tudattalanul metafizikai elvekre támaszkodik. Pauler Ákos felosztása szerint a F. ágai a következôk: logika, etika, esztétika, metafizika és ideológia; még az elsô öt a dolgok bizonyos osztályait vizsgálja, az ideológia a "dolog" legáltalánosabb határozmányaival foglalkozik.
Tartalomjegyzék |
Történet
A filozófia története. A bölcsesség keresése már a keleti népeknél, fôleg a kínaiaknál és a hinduknál is megtalálható. Itt azonban nem a valóság elvi megismerése volt ez, hanem inkább életbölcsesség. A szorosabb értelemben vett európai F. történetét a kisázsiai görög Thalestôl (Kr. e. VI. sz.) számítják, aki elôször kereste a feleletet arra a kérdésre hogy micsoda a létezô dolgok legbensô, állandóan megmaradó valóságot ô és társai, az ú. n. ión természetbölcselôk, ezt még valami érzékelhetô anyagban (víz, levegô stb.) vélték megtalálni. Sokrates (Kr. e. V. sz.) eszmélt rá, hogy az érzéki dolgok mind változók s így nem lehetnek a keresett örök és változatlan valóságok; velük szemben ô a fogalomban fedezett fel egy olyan valamit, amiben a keresett állandóság megvan. A fogalom ugyanis, ha igaz. nem változik: mindenkinek és minden idôben egy-ugyanazt a tartalmat jelenti. Ez a felfedezés ráeszméltetett arra, hogy van az érzéki valóságon túl egy másnemû valóság is: a szellemi tartalmak világa, amely nincs a változásnak alávetve. Ezen a nyomon elindulva. Sokrates legnagyobb tanítványa, Platon (Kr. e. 427-447) ô tartalmakat már egészen különválasztotta az érzéki világtól és mint az Ideák világáról beszélt róla. Az idea a fogalom tárgya, az a tartalom, melyet elménk megragad, mikor ennek az alapján az érzéki dolgot, pl. embernek, asztalnak stb.-nek felismeri. Az idea tehát elôbb van, mint a dolog, mely az idea tökéletlen és hiányos "utánzata." Gondolkodásunk nem más, mint az ideának a tapasztalatban való felbukkanása, melyre a lélek még földi élete elôtt való idejébôl "emlékszik." A világnak ezt a megkettôzését, az ideavilágot és az érzéki világot, nem tette magáévá Platón tanítványa és mûvének folytatója, Aristoteles (Kr. e. 384-322). Szerinte minden valóságnak két tényezôje van: a szellemi forma és az érzéki anyag, de e kettô együtt van meg a valóságban s csak a gondolkodás különítheti el okét. E szerint tehát nincs két világ, csak egy, az t.i., amelyet tapasztalunk, de minden dologban elménk két egymással ellentétes elvnek: az alakító formának és az alakított anyagnak jelenlétét állapíthatja meg. Ettôl kezdve Platón idealizmuséi és Aristoteles realizmusa, küzd a F. történetében. A stoikusok pl. az elôbbi, az epikureusok az utóbbi felé hajlottak. Ellentéteikbôl végül a misztika útjára menekült a F., mikor az észt már képtelennek látta arra, hogy a végsô valóság mibenlétére vonatkozó kérdéseket megoldja. Ezt mutatja az ú. n. újplatonizmus (Plotinos és követôi, Kr. u. III. sz.), mely már nem a tudományos kutatás, hanem a vallásos hit felé közeledik.
Ókori F.
Az ókori F.-nak ezt az irányát elevenítette föl a keresztény középkor, amikor Franciaországban a Kr. u. IX. sz.-ban megszületett az u. n. skolasztikus F. A skolasztika fô törekvése az volt, hogy összeegyeztesse a keresztény hit és a tudomány tanításait. A mintát erre egészen a XIII. sz.-ig Szt. Ágoston (354-430) tanítása mutatta a középkor filozófusainak. A XII. sz.-ban azonban megismerkedtek a keresztény filozófusok az arab és zsidó tudomány közvetítésével, majd késôbb eredeti szövegekben is Aristoteles tanításával s ez véget vetett a skolasztika misztikus és platonikus hajlamainak. Aristoteles nagyobb valóságérzéke hatott a természet felé forduló érdeklôdés fokozódására is, és az ô bölcselete alkalmat adott a hit és tudás viszonyának újabb vizsgálatára. Ebbôl nôtt ki Aquinói Szt. Tamás (1225-1274) tanítása, mely ezt a kérdést a kat. egyház számára oly klasszikusan oldotta meg, hogy a kat. hittudományi fôiskolákon ma is az ô rendszerét tanítják. Szt. Tamás lényegében Aristoteles nyomait követi. Élesen meghúzza az elválasztó vonalat a hit és tudás között. Kijelöli, meddig terjed az ész kutatási területe s hol kezdôdik az, ahol már át kell adnia vezetését a hitnek.
Újkori F.
Az újkori F. Bacon-nel (1561-1626) és Descartes-el (1596-1650) kezdôdik. A középkori egyházias iránnyal szakítva, a világi filozófus két ágon kezdi el kutatásait. A tapasztalat igazságára támaszkodik az ú. n. empirikus irány, melynek kezdeményezôje az angol Verulami Bacon; a tiszta ész konstrukcióiban keresi az igazságot az ú. n. racionális irány, mely a matematika módszerét kívánta a F.-ba is bevezetni: ezt a francia Descartes indította útnak. Bacon és követôi a materializmus felé vonzódtak s Thomas Hobbes (1588 1679) ennek a kifejtésére szentelte F. rendszerét. Elôbb az empirikus Irányon belül annyi ellentmondás merült fel, hogy végül a megismerésben való bizalom megingott; ennek adott F.-i kifejezést Dávid Hume (1711-1776) tanítása. A racionalizmus hívei közé olyan nagy filozófusok tartoztak, mint Spinoza (1632-1677) és Leibniz (1646-1716). Végül azonban itt is elkövetkezett az idô, mikor a racionalizmus elégtelensége kiderült, mert az ész pusztán önmagából, az érzéki tapasztalat elhanyagolásával nem volt képes kielégítôen megmagyarázni a világ rejtélyeit.
Immánuel Kant
A F.-t e zsákutcából Kant Immánuel (1724-1804) Aritieúmuia szabadította ki. Kunt arra vállalkozóit, hogy kijelölje, mi származik tudásunkban magából az észbôl, s mi az érzékek adataiból. Egészen új útra terelte a bölcseleti kutatást, mert elfordult a valóság megismerésének kérdésétôl s helyette a valóságról szóló tudásunkat elemezte. A régi metafizikai kérdések helyébe az ismeretelméleti kérdések léptek. Nem azt kérdezte Kant: mi van?, hanem, hogy milyen alapon lehetséges egyáltalában valamirôl azt állítanunk, hogy van. Módszere, az ú. n. transzcendentális módszer, nem a tárgyak, hanem a tárgyakról szóló tudásunk mibenlétét kereste Kant szerint maguk a dolgok úgy, ahogyan ismeretünktôl független, ú. n. abszolút valóságukban vannak ("ding an sich"), meg sem ismerhetôk. Hiú és haszontalan tehát ennek a megismerésére még csak törekedni is, mint ahogyan a régi metafizika tette ezt Platóntól egészen Leibnizig. Utódai, a német idealista filozófusok (Fichte, Schelling, Hegel) azonban nem maradtak meg Kant nyomdokain, hanem, az ismerés tényében szereplô öntevékeny szellemiség eszméjét megragadva, a szellem metafizikáját építették ki, mely tetôpontját Hegel tanításában, a történetben önmagát kifejtô eszme F.-jában érte el.
Hegel
Hegel után a F. nagy részt az ô hatása alatt állt, bár metafizikája ellen már korán megszületett a realista és pszichologista reakció, Fries, Beneke és Herbart mûködésében, sôt a naturalista is, Feuerbach elméletében. A naturalizmust és ezzel karöltve a pozitivizmust a természettudományok századeleji nagy fellendülése bátorította és látta el érvekkel. A tudományos közhangulat egészen a F. ellen fordult, megtagadták metafizikai céljait, s csak mint a F. történelmét, továbbá logikát és lélektant voltai hajlandók megtûrni. Ez nem jelentette azonban azt, hogy naturalista alapon (fôként a biológiára támaszkodva) metafizikai rendszerek ne szülessenek: Németországban Fechner, Lotze és Wundt említendôk. Közülük Lotze, mint az értékelmélet elôfutárja is szerepet játszott. Legnagyobb hatása a francia Comtenak volt, "pozitív" filozófiájával, mellette a két angol, J. St. Mill logikájával és Spencer a fejlôdés eszméjére alapított rendszerével, erôsítette a biologizmus és evolucionizmus uralmát. Legszélesebb körben a sz. második felében Schopenhauer voluntarista pesszimizmusa és Nietzsche heroikus úrai morálja hatott a világnézet alakulására. A biológia alapjáról indult el, de metafizikai magaslatokra jutott Bergson hasonlóképpen széles körökben ható intuicionizmusa. Az angolszász népek körében máig is a realisztikus pragmatizmus maradt uralkodó (Schiller, James, Dewey).
Idealizmus
Német földön azonban a pozitivista racionalizmussal és naturalizmussal való elégedetlenség a az. végére az idealizmushoz vezette vissza a gondolkodókat (elôfutárként Euckent kell említenünk) s ez az áramlat egyrészt a filozófiát mint értéktant igyekezett jogaiba visszaiktatni, másrészt a történet és a magasabbrendû alkotó lelki tevékenységek, tehát a szellem bölcselete felé fordult, tudatosan a sz. eleji német idealizmusból merítve ösztönzést. Vilthey, továbbá a marburgi újkantiánusok (Coken, Satorp) és a délnémet újkantiánus iskola, élén Windelbanddal, majd Rickerttel, lendítették fel újra a valódi F.-i kutatást; mûvüket Troeltsch és Spranger fejezte be. A német úttörôkkel egyidejûleg, sôt ôket bizonyos pontokon megelôzve, építette ki a magyar Böhm Károly új-idealista rendszerét. A XIX. sz. második felének racionalizmusával szemben is reakció támadt, egyidejûleg a naturalizmussal szemben fellépô idealizmussal, nem egyszer azzal karöltve. Ide sorolható Bergson intuicionizmusa és Dilthey és iskolájának életfilozófiája, s itt említendô Klages emocionalista karakterológiája, valamint a világháború után divatossá vált két kultúrfilozófus, Spengler és Keyserling. A lélektan is kitágította kutatásának területét a magasabb szellemi tevékenységek birodalmára, s ezzel antropológiává emelkedett (így született meg Dilthey és Spranger "megértô" lélektana, Köhler, Koffka alkatlélektana és Jaensch eidetikus pszichológiája), sôt még a tudattalan területére is. E téren még Schopenhauer tanítványát, E. v. Hartmannt illeti a kezdeményezés érdeme, ki egész metafizikát épített a tudattalanra. Itt említhetô a pszichoanalízis (S. Freud).
Driesch
Komoly rendszerezési kísérlet történt a természetfilozófus Driesch elméletében. Az újideálizmus erôs kriticizmusát gondosan távoltartotta magától az ontológiai kérdéseket, melyeket szigorú ismeretelméleti álláspontján megismerhetetleneknek ítélt, s ez az elzárkózás legújabb idôkben ellentmondást hívott ki. Napjaink F.-ját ez a helyzet jellemzi. Az új fizikai világkép erôsen érezteti befolyását és egy új természetbölcselet körvonalai bontakoznak ki természettudósok mûveiben (Eddington, Hussel). A szak f.-n belül pedig két nagy irányt figyelhetünk meg. Az egyik a tomista skolasztikát újítja fel és modernizálja ("újtomizmus"), a máik pedig a múlt ez. eleji vallásos dán bölcselôtôl, Kierkegaardtól véve ösztöníéít, a lényegek megismerésére törekszik.
Fenomenológia
Módszere a fenomenológiai módszer, melyet Heidegger dolgozott ki, rendszerei pedig, melyeket "egzisztencia f." gyûjtônéven ismernek, Busserl, Scheler és Jaspers mûveiben bontakoznak ki. Ezzel az iránnyal kapcsolatos N. Hartmann szellem f.-ja is.
Történet
A F. története Magyarországon még kevéssé tekinthetô át, mert a kutatás meglehetôsen elhanyagolta. De kétségtelennek látszik, hogy ismerete és mûvelése hazánkban is egyidôs a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozással. A középkori skolasztikának éppen úgy megvoltak a munkásai nálunk, mint a renaissance bölcseletének (Dudith András, Gosztonyi János, Schlich Pál). Az újkori filozófiai irányok is keletkezésük után közvetlenül utat találtak Magyarországra: Tolnai János Bacon tanait hozta, Apáczai Cseri János Descartes bölcseletét. Az utóbbi hívei voltak Rhégeni Mihály, Apáti Miklós, Marosvásárhelyi Teöke István. Legkevésbé a XVIII. sz. filozófiai irodalma ismert, de annyi mindenesetre látszik, hogy nemcsak a felvilágosodás "populár F."-ja terjedt hazánkban, hanem Locke, Hume, Leibniz és Voltaire tanai is. Bessenyei György munkái, fôként "Tarimenes"e a legszebb virága e szellemnek. Kant csaknem fellépése pillanatában már nagy vitát keltett nálunk. Hívei Marton István, Köteles Sámuel. Nevezetes mozzanat a M. T. Akadémia által kiadott Filozófiai mûszótár megjelenése 1834-ben. A sz. közepe táján Hegel hatása érvényesül (Tarczy Lajos, Kerkapoly Károly), de Schellingnek is akad híve (Aranka György). Érdekes kísérlet volt az "egyezményes filozófia", melyben Uctényi János és Szontagh Gusztáv önálló magyar rendszert igyekezett megszerkeszteni. Nagy filozófiai érzékrôl tett tanúságot az ellenük folyó vitában Erdélyi János, aki a magyar filozófia történetérôl máig is az egyetlen összefoglaló mûvet írta. A pozitivizmus, Bergson, Schopenhauer és Nietzsche hatása fôként a közgondolkodásra volt hatással. A XIX sz. végén a F. népszerûsítésére sokat tett Alexander Bernát; említendôk még Bodnár Zsigmond, Pikler Gyula, Schmitt Jenô s a jogfilozófiával foglalkozó Somló Bódog. Az elsô önálló magyar rendszert Böhm Károly alakította ki a múlt sz. végén, a jelen sz. elején pedig Pauler Ákos rendszere született meg. A ma tevékeny magyar filozófusok nagy részt az ô tanítványaik s (természetesen állandó kapcsolatban a külföld eredményeivel) a két irány és iskola termékeny kölcsönhatása közepett halad F.-i irodalmunk immár önálló útján. Böhm iskolájából került ki Bartók György, Tankó Béla, Ravasz László, Tavaszy Sándor, Imre Lajos, Mátyás Ernô, Varga Béla, Varga Sándor, Joó Tibor. Ehhez az irányhoz áll közel Trócsányi Dezsô és Vasady Béla is. Pauler útjait Járják Brandenstein Béla br., Prohászka Lajos, Somogyi József, Noszlopi László, Mátrai László. Közel áll hozzá Jánosi József is. Az új-skolasztika képviselôje Schütz Antal, önálló utat keresnek Kornis Gyula, Halassy Nagy József, a társadalomfilozófiában Dékány István és a jogfilozófiában Moór Gyula.
Irodalom
Irodalom. Az ú. n. "bevezetések" mind az Illetô filozófus F.-jába vezetnek be, de egyben feltárjak a F. problematikáját is. Ilyen mûve rendszerint minden filozófusnak van. Az újabb magyar mûvek közül megemlítendôk: Bartók György: A filozófia lényege. (2. kiadás 1934); Brandenstein Béla br.: Bölcseleti alapvetés (1934); Kornis Gyula: Bevezetés a tudományos gondolkozásba (1922); Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába (3. kiadás 19331; Trócsányi Dezsô: Bölcseleti bevezetés (1934); Halasy-Nagy József: A filozófia kis tükre (2. kiadás 1937). A legbôvebb filozófiatörténetem Ueberweg; Grund der Geschichte der Philosophie (12. kiadás 192328). Szisztematikus bevezetést nyújt Windelband: Lehrbuch der Geschichte der Philosophie (13. kiadás 1935). Magyar mûvek: Bartók György: A középkori és újkori filozófia története (1935); Halasy-Nagy József: Az antik filozófia (1936), továbbá A filozófia története (2. kiadás 1927). A legnagyobb filozófiai lexikon az Eisler-féle Handwörterbuch der philosophischen Begriffe. A magyar F.-i irodalomra nézve l. Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon (2. kiadás 1885); az Országos Könyv forgalmi és Bibliográfiai Központ által 1929-ben kiadott F.-i bibliográfia és az Athenaeum folyóirat évenkinti bibliográfiái.
