Nyelvészet
A Metapedia wikiből
Nyelvészet, (filológia), az a tudomány, mely a nyelvi tények leírásával és magyarázatával foglalkozik. Története az indokig nyúlik: már Kr. e. magyarázták szent könyveiknek, a Védáknak a nyelvét. Tovább fejlődött a görögöknél, (Platón, Aristoteles) és a rómaiaknál, (Varró, Quintilianus, Donatus), újabb lendületet vett a renaissance humanizmusában, (Dante, Erasmus). Igazi tudománnyá a XIX. sz. első felében vált. Kialakulását a romanticizmus és a szanszkrit nyelv felfedezése mozdította elő. Az előbbi a múltra irányította a figyelmet, s így a nyelvemlékek feltárására, a régi nyelv tanulmányozására s a nyelvtörténeti módszer kifejlődésére vezetett, az utóbbi pedig a nyelvek rokonságának vizsgálatát mozdította elő - a nyelvhasonlító módszer kialakulását eredményezte. A nyelvtörténeti módszer megalapítója Jacob Grimm "Deutsche Grammatik", (1819) c. művével, a nyelvhasonlító módszeré pedig Franz Bopp, aki az "indogermán" nyelvek rokonságát bizonyította be, (1816). Döntő jelentőségű volt a N.-ben a hangtörvények létezésének és fontosságának a felismerése. A hangtörvények kivételnélküliségének hirdetése a betetőzését jelentette annak a nyelvlogikai iránynak nevezett nyelvszemléletnek, amely a gondolkodás és a nyelv egységét, a logika és a nyelvtan azonosságát hirdette. A nyelvi jelenségeknek a lélektani törvényekkel való kapcsolataira a nyelvlélektani irány mutatott rá, melynek megalapítója Heymann Sleinthal, elmélyítője Hermann Paul volt. Wilhelm Wundt a nyelvi jelenségek magyarázatába az egyéni lélektan mellett a társadalmi lélektant is belevonta. Újabban ismét hangsúlyozzák a N.-nek az esztétikával való kapcsolatát, (Benedetto Croce). A magyar nyelv a Földön beszélt nyelvek egyik legesztétikusabb és leghatásosabb nyelve.
Magyar Nyelvészet
A magyar N. a XVIII. sz.-ban indult fejlődésnek. Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel már Bopp előtt eredményesen alkalmazták az összehasonlító módszert, Révai Miklós pedig a történeti módszert alapította meg nálunk. Sajnovics csak azt akarta bizonyítani, hogy a magyar nyelvnek a messzi Lappföldön is vannak rokonai, ami igaz. A szabadkőműves Gyarmathy a szintén szabadkőműves, magyarbarátnak nem nevezhető August Schlözer noszogatására írta meg nyelvi összehasonlítását, mely hemzseg a pontatlanságoktól és tévedésektől. A magyar N. sajnálatos téves irányzatának terjedése az 1850-es években Hunfalvy (Hundsdörfer) Pál és barátjának, a német anyanyelvű Joseph Budenz fellépésével kezdődött, mely a tényleges sumér-turáni eredetet egy kis nem létező csoporttal próbálta helyettesíteni. Az első évtizedekben a magyar nyelv eredetének és hovatartozásának kérdése volt előtérben. Új korszakot nyitott meg 1872-ben a Magyar Nyelvőr c. folyóirat megindulása. Ettől kezdve a magyar nyelvtörténet, a népnyelv, a nyelvhelyesség és a nyelvtisztaság kérdései felé fordult a közfigyelem. E téren különösen Simonyi Zsigmond, Szarvas Gábor, Szinnyei József, Volf György, Szamota István, Balassa József és Zolnai Gyula tűntek ki. A legutóbbi évtizedek kutatásait a nyelvi és a történeti kérdések összekapcsolása jellemzi: kutatóink a N. eredményeivel a magyar nép történelemelőtti múltját igyekeznek megvilágítani. E téren Szinnyei József, a zsidó Munkácsi Bernát, Gombocz Zoltán, Melich János, Németh Gyula, Pais Dezső, gr. Zichy István és a megrögzött finnugorista, Zsirai Miklós szereztek legtöbb érdemet.
