Revizionizmus

A MetapediaBÓL

A revizionizmus jelenthet

• területi revizionizmust
• történelmi revizionizmust

A területi revizionizmus jogtalanul elcsatolt területek visszaszerzésére irányul. A történelmi revizionizmus elhallgatott vagy hibásan tárgyalt történelmi események helyes megvilágítást tűzi ki céljául.

A történelmi revizionizmus valódi tétje

A történész revizionisták és a holocaust elmélet hívei közötti ellentét egyre inkább ideológiai színezetet kezd ölteni. A tényeket a politikai érdekek támogatására használják és a közvélemény számára a vita már régóta nem történelmi, inkább ideológiai harc. A revizionizmust egyre inkább a rasszizmus, az antiszemitizmus és a nácizmus reinkarnációjaként próbálják beállítani. Eme törekvés abban csúcsosodik ki, hogy a revizionisták szemére vetik, hogy úgymond megkísérlik tagadni a zsidóellenes náci politika létezését, lekicsinyelni az áldozatok és családjaik szenvedését, tagadni a háborús koncentrációs rendszer poklát. Ugyanakkor a genocídium-tézis védelmezõinek, akiket valósággal terrorizál a genocídium hitelességét bizonyító nyilvános vita, nincs más választásuk a legkülönbözõbb / köztük zsidó / körökbõl eredõ kételyek megválaszolására, mint a tézis "hivatalosan" elismert mítosszá való emelése, amelynek hitelét eleve tilos megkérdõjelezni és amellyel kapcsolatban minden kérdés obszcénnek minõsül. A vita tisztázásához a kérdés valódi tétjének meghatározása szükséges.

A holocaust híveinek sikerült úgy beállítani a kérdést, mintha az ellentét két jól elkülöníthetõ tábort, egyfelõl a zsidókat, másfelõl a nem zsidókat állítaná egymással szembe. Ez a disztinkció azonban teljesen mûvi, és a vita valódi tétjének palástolását célozza, a vitáét, amely igazából a judaizmus két antagonisztikus tábora, a nacionalista-faji illetve a mózesi-univerzalista irányzat közt folyik. A genocídium ideát a zsidó faji mozgalom "találta ki" abból a célból, hogy legyõzze az emancipált és asszimilált judaizmust, elhitetve vele, hogy a genocídium eklatáns igazsága a zsidó faj megváltozhatatlan és megkerülhetetlen tényét mutatja, amit hiábavaló is lenne tagadni emancipált /asszimilált/ zsidóként viselkedve. Nacionalista faji júdaizmus emancipált júdaizmus ellen - íme a revizionizmus valódi tétje. A revizionizmus mindenekelõtt tehát zsidó ügy és maguknak a zsidóknak kell állást foglalniuk a vita folyamán, melyben úgy is mint emberek, úgy is mint állampolgárok érintettek.

Az emancipált zsidók állampolgárságának megkérdõjelezése a múlt század végére nyúlik vissza Közép-Európában s mindez a misztikus faji és német újromantikus inspirációjú ideológia fejlõdésével esik egybe a zsidó ifjúsági mozgalmak körében. A zsidó faji nacionalizmus ebben az ideológiai környezetben született, jelszava a "völkisch" faji újjászületés volt. Német oldalról az árja ideológia a burzsoá liberális életmód és az ipari fejlõdés következtében elveszettnek hitt identitás megtalálását tûzte ki célul. "Szemita" oldalról a zsidók asszimilációja és emancipációja az európai társadalmi és politikai életben a zsidó rasszisták számára identitás-vesztést jelentett, akik tehát az egyetlen, magukhoz közelállónak érzett eszmei áramlat, a neoromantikus népimisztikus faji ideológia segítségével próbálták ezt a folyamatot megfordítani. A német romantikus ideológia hatása tagadhatatlan úgy a zsidó, mint a német ifjúság és értelmiség körében, s ebben a viviáriumban indult fejlõdésnek a nemzeti-népi faji ideológia. A nacionalista zsidó és német ifjúsági mozgalmak csak zászlóik és jelképeik tekintetében különböztek.

A politikai pártok ezekbõl a nacionalista ifjúsági mozgalmakból toborozták kádereiket, amelyek valóságos "csemetekertet" jelentettek számukra. Az ideológiájuk ugyanaz volt, így aztán nehéz megállapítani, hogy németek vagy zsidók járultak-e hozzá nagyobb mértékben annak kidolgozásához, amit általában nemzetiszocializmusnak neveznek majd. Példaként elég, ha csak a zsidó származású Martin Buber Blut und Boden /Vér és Föld / teóriáját említjük, amelyet "egy az egyben" átvesznek majd a nácik. Ismert, bár meglehetõs sikerrel okkultizált az a hozzájárulás, amelyet a zsidók nyújtottak a hitleri nemzetiszocialista mozgalom születéséhez, amelyre valójában nem is 1919-ben került sor a Német Munkapárt /1921-tõl Nemzetiszocialista Német Munkáspárt/ megjelenésével. Maga a "nemzetiszocialista" elnevezés Hapoel Hazair cionista munkáspártjától származott, amely elõször hivatkozott a " volkssozialismus"-ra /a nacionálsozialismus eredeti, azonos értelmû terminológiájával élve./

A tulajdonképpeni náci ideológiát elõször a cionista Viktor Arlosoroff fogalmazta meg a Zsidó Nemzetiszocialista Párt számára készített manifesztumában, amely a "zsidó nemzetiszocializmus" /Der Jüdische Volkssozialismus/ cím alatt jelent meg Berlinben 1919-ben, Hitlernek a Német Munkáspárthoz való csatlakozás évében. Náci-zsidó manifesztumában Arlosoroff a hitleri ideológia valamennyi alkotóelemét bemutatta, így az internacionalizmus és bolsevizmus ellenességet is: "A nemzeti eszme az egyetlen, amely lehetõvé teszi a nemzetek közötti ligát. A kozmopolita szocializmus a bolsevizmus idõleges sikere ellenére is kapitulálni kénytelen" - írja, majd a zsidó nemzetet a "létért való küzdelemre" hívja fel a Felvilágosodás asszimilációs mozgalmának örökségét valló pártok ellen, amely mozgalom szerinte egy "nem faji alapokon álló emberiség érdekében kifejtett obskurus törekvésbõl" származott.

Arlosoroff számára a "a zsidó szocializmus egy újfajta szocializmust képvisel nemcsak a mi /ti. a zsidók/ életében, hanem általában a szocializmuséban is". Ezek után érthetõ, ha Hitler, magáévá téve ezt az ideológiát, új pártja számára a nemzetiszocialista elnevezést volt kénytelen választani az alkalmasabb népi-szocialista helyett, nyilvánvalón elkerülendõ minden zavaró félreértést. Attól kezdve a faji ideológia két táborba szervezte meg a liberális, univerzalista ideológia vesztére felesküdött csapatait. Úgy az "árják", mint a "zsidók" számára a cél egy új társadalmi rend alapítása lesz, melynek motorja a faj, legnagyobb legyõzendõ akadálya pedig az asszimilált zsidó, akinek sikerült gyökeret verni a német társadalomban teljes jogú polgárként, s akibõl a német társadalomba integrált helyzete veszélyes betolakodó elemet csinált úgy az árja, mint a "zsidó" faj számára. A német társadalomba integrált júdaizmus a zsidó nacionalisták számára csak illuzórikus és idõleges "megoldás" lehetett a zsidókérdésre. Az igazi, a végsõ megoldást ugyanis három lépésben képzelték el:

• 1. Az árja faj mintájára a júdaizmus fajjá alakítása.
• 2. A többi fajtól történõ teljes szeparációja.
• 3. Palesztinába történõ emigrációja.

Ez volt Theodor Herzl programja s tõle ered a "zsidókérdés végleges megoldása" kifejezés is / lásd: "Endgültige Lösung der Judenfrage", Der Kongress, 1897 június 4-i szám/. A nemzeti júdaizmus és a német nemzetiszocializmus közötti nyilvánvalóan hallgatólagos stratégiai szövetség sohasem cáfoltatott meg. Hitler hatalomátvételét a zsidó nacionalisták az asszimilált júdaizmus feletti döntõ gyõzelem, a zsidókérdés végsõ megoldására hivatott új korszak eljövetelének eseményeként üdvözölték, s eme végsõ megoldás sikerre vitele érdekében aktív kollaborációs politikába kezdtek. Ennek eredeti program szerinti folytatását a háború kirobbanása akadályozta meg. A zsidók a háború túszai lettek. Hitler hatalomátvétele lényegében a nemzeti júdaizmus missziójának végét jelentette Németországban. Attól fogva ugyanis a náci rezsim vette át a nemzeti judaisták alapvetõ céljának, a német zsidók erõltetett zsidósításának megvalósítását.

A faji törvények mintegy intézményesítették és szisztematizálták a cionisták követeléseit. Az említett stratégiai szövetség az árja és zsidó mozgalmak között megpecsételte a júdaizmus sorsát Európában. A rasszista zsidók ugyanakkor a konfrontációra törekedtek, bizonyítja ezt a Jüdische Rundschau, a német cionizmus orgánumának hangneme, vagy Jacob Klatzkin /Nahum Goldman bensõséges barátja/ gyújtó hatású cikkei. E stratégiai szövetség jegyében a cionisták visszautasították a részvételt a többi német zsidó oldalán a Hitler-ellenes választási hadjáratban. Amikor Hitler végül is hatalomra jutott, Robert Weltsch, a német cionisták vezetõje nem habozott kifejezésre juttatni "büszkeségét", "szuperioritás",és "gyõzelem" érzését a nácik elsõ zsidóellenes intézkedése láttán. A cionisták valójában Hitlerre "bízták", hogy vessen véget az európai zsidóság Francia Forradalom óta táplált reményének az európai polgári és emberi társadalomba való integrálódás lehetõségét illetõen. A nemzeti júdaizmus egész stratégiája a zsidó emancipáció megkérdõjelezésére irányult, mégpedig egy új, a völkisch ideológiára alapított zsidó identitás érdekében. Ez a törekvés világosan megmutatja, hogy a cionisták ellensége nem a nácizmus volt /ideológiai rokonuk /, hanem az emancipált júdaizmus.

A cionizmus egész egyszerûen felhasználta a nácikat a "piszkos munka" elvégzésére. Ezt egyébként Goldman nem is igen leplezi egy zsidó világkongresszus összehívását szorgalmazó, 1934-ben kelt felhívásában, amelyben megállapítja, hogy a zsidók számára "szükséges" a "legdrasztikusabb és legkézzelfoghatóbb" tapasztalás a faji egységükre való rádöbbenésük érdekében, és hogy a "pszichológiai feltételek" csakis minden "elképzelhetõ és természetes nehézség" során teszik lehetõvé a zsidók "egységesülési folyamatát". Goldman mindeme nehézséget "pedagógiai hatásúként" értékeli és így folytatja: "A zsidók helyzetének csaknem minden országban gyors és mértékében alig felfogható romlása, a zsidó nép nagy része létének veszélyeztetése, legelemibb létfeltételeinek megsemmisítése és egy gátja vesztett antiszemita mozgalom újjászületése következtében az élethez való jogának tagadása - mindez olyan helyzetet teremtett, amelyben minden feltétel adott a kongresszus eszményének megvalósulásához, s amelyben lehetõség nyílik minden ellenkezés dacára, a világzsidóság /Judenheit / egyesítésének közeli és aktuális perspektívává válására". / Der Jüdische Weltkongress, Seine Aufgaben und Ziele, Genf 1934, 7. oldal / A "pedagógiai munkát és a "pszichológiai feltételek" elõkészítését a nácikra bízva, Goldman attól fogva, és alig néhány hónappal a náci hatalomátvétel után, a politikai munkának szentelhette magát, amely nem volt más, mint a világzsidóság politikai-faji egyesítése.

Goldman tisztában volt vele, hogy az emancipált júdaizmus, a deliráns terv valódi ellenzéke nem képes majd sokáig ellenállni az antiszemitizmus logikájának, és az emancipált zsidó "újrazsidósítására" irányuló törekvésének. Goldman igazi háborús stratéga: politikai téren minél inkább támadja a náci rezsimet, az annál inkább a cionista táborba hajtja a "vadat", ideológiai téren pedig minél inkább harcol az antiszemitizmus ellen, annál inkább gerjeszti azt. Ez a stratégia megmutatja a nemzeti júdaizmus náciellenes harcának realitását, amely nem is annyira harc, mint inkább állandó provokáció volt: elõször is, távolról sem akarván a nácik eltûnését, a zsidó nacionalizmus kímélte is õket egészen hatalomra jutásukig, és csak azután indított rendkívül heves propagandakampányt ellenük, éppen az új rezsim zsidóellenes politikájának kiélezése céljából. Ez magyarázza az atrocitás-propagandát /Greuelpropaganda/, amelyet a zsidó nacionalisták fejtettek ki az új rezsim elsõ néhány hónapjában. Másodszor pedig távolról sem akarván küzdeni az antiszemitizmus ellen, a cionisták éppen ennek eredeti célkitûzéseinek megvalósítására ösztönöztek, azaz a zsidókból "fajt", ebbõl a fajból pedig egy asszimilálhatatlan és integrálhatatlan közösséget csinálni, amelynek szellemi, politikai és gazdasági érdekei szükségképpen különbözniük kell az emberiségtõl.