Houston Stewart Chamberlain
A MetapediaBÓL
Houston Stewart Chamberlain angol-német író, filozófus, fajelmélet-tudós 1855 szeptember 9-én született, és 1927 január 9-én halt meg.
Chamberlain Angolországban született, régi angol, elõkelõ családból. Atyja tengerésztiszt, aki egész életén ál küzd a természet erõivel: széllel, viharral, lankadatlanul, megújuló erõvel. Mini annak a tengerésznek szeme a verõfényes napsugárban, éppúgy, mint a sötét viharban a delejtûre tapad, így e férfi is. amint kikerül az élet tengerére, elõször talán öntudatlanul, azután biztos tudattal, egy nagy, hatalmas életeszmény útmutatóján halad.
Tartalomjegyzék |
Gyermekkor
A testben gyönge gyermek úgy látszik atyja harci készségét örökölte, mert egész élete küzdelem ezernyi nyílt és titkos ellenséggel. A nyugodt, boldog családi élet derûje még gyermekéveit sem aranyozta be. Édesatyja a tengereket járja, így a fiú évenként csak egyszer látja. Édesanyja, mint féléves gyermektõl búcsúzik el örökre. Az anyai tej helyett, a sors örökös harcra nevelõ hatását kell ízlelnie, s annak az embernek, kinek szívében annyi a szeretet, rajongás, a szülõ áldozatos szemlélete helyett a nagyanya, nagynéni odaadó, de amazt pótolni sohasem tudó gyöngédségén kell felnõni. De a sorsnak kifürkészhetetlen végzetszerûsége talán éppen ez által adta meg e nagynevû emberi élei lehetõségét. A család, mint az angol fõúri családok legtöbbje világjáró, így a kis Chamberlain 1856-ban már Versaillesben van. (1856- 1863. ) A francia iskola, az angol és német nevelõk, mint három nemzet képviselõi harmonikusan egészítik ki egymást a gyermek lelkének formálásában és alakításában. Az 1866-iki portsmouthi, 1867-ki chelsehami iskolák bár alig jelentenek többet, külsõleg, mint egyszerû kilométerjelzõ táblácskák a nagy országúton, de egy fejlõdõ élet küszöbén van annyi jelentõségük, mint a kis palánta számára annak a parányi porszemnek, amely titkon táplálja a még gyenge szervezetet. De ránk köszönt az 1870-iki év, mely határjelzõként emelkedik ki az eddig szürke viszontagságaiból.
Beteg lesz s nevelõszülei, hogy a már akkor még ilyen formában fel nem ismert idegzavart meggyógyítsák Emsbe viszik. Ettõl kezdve a test kisebb-nagyobb megszakításokkal gyötrõdik, de az emberi élet a test földhöz kötöttségének, gyarlóságának, a lélek fejlõdésével, ifjúságával vívott nagyszerû harcát mutatja be. Mintha a biblia "a lélek kész, de a test erõtlen", nagyszerû bemutatkozásával állnánk itt szemben. Az emsi év tehát választóvonal, ment innen kezdve künn a viharban hánykolódó kis csónak a biztos rév felé tart. Ekkor hagyta el örökét az ifjú Chamberlain Angolországot, ahova már, mint csak rokonlátogató tért vissza s szûnt meg angol lenni, s lett német, bár a német állampolgárok sorába hivatalosan csak 1916-ban került.
Hontalan lett és sokáig, mint az élet keresztjét hordozta a hontalanság súlyos terhét. De, ahol árny, ott a fény is. õ maga is azt mondja: "Már fiatalon arra törekedtem, hogy az elveszett haza helyett, egy világot teremtsek a magam számára, egy saját hazát, ahol magamat mûvészekkel, költõkkel, gondolkodókkal, kutatókkal, álmodókkal, feltalálókkal, hõsökkel, szentekkel tudjam maga körülvéve, s ezekhez még értékelhetõen jelenlevõ szeretettel, de mindezt körülöttem úgy lezárva, lekerekítve, hozzáférhetetlenül, mint az Argyronéta vízipók, mely golyóformájú levegõcsöppjében a víz közepén kozmoszát magával viszi, a környezettõl úgy elválasztva, mintha levegõtakarója át járhatatlan gyémánt volna. Ez elkülönülésbõl és kiválásból támadt az a bensõség lelkemben, amit szült és táplált a kitartó, de leginkább öntudatlan elmélyedés, a szemlélõdésnek bizonyos magassága és tisztasága, mert semmi középszerû, vagy mindenesetre kevés ehhez hasonló hatott rám zavaróan. Ha szabad könyveimrõl így ítélkeznem: méltók arra, hogy megíródtak, úgy ezáltal kimutattam különösségüknek eredetét. Ez eredet pedig mindenesetre összefügg gyermekkorom fejlõdésével."
Tehát a kicsiny magot a forgószél elragadja és viszi egy új világ és új haza felé. Ne higgye azonban senki, hogy Chamberlaint csupán a külsõ körülmények tették azzá, akivé lett. Chamberlain adva volt, s a külsõ körülmények hatása alatt sem lehetett mássá. Ezek legfeljebb jótékonyan hatottak fejlõdésére. "Mert vajon a tövisrõl szednek-e szõlõt, vagy a bojtorjánról, fügét?" Az alig tizenöt éves gyermek már szenvedélyesen szereti Shakespearet. Mintha a napsugár a kis virágot húzná az ég felé...
tanító
A beteg gyermek mellé tanítót keresnek, hogy tanulmányait folytassa, a sors Ottó Kunzet, egy stralsundi teológust rendeli mellé. E férfi van hivatva felnyitni azt a kaput, melyen keresztül egy mesebeli világ tárul a gyermek elé. Kuntze a maga német alaposságával tanítja, neveli õt. Azt hiszem, ha nevelõje nem német, de francia, a lírai költészetben lelt volna forrongó lelke kielégülést. De Kuntze volt mellette, tehát a természettudomány által vélt az örök talányhoz közösebb jutni. Különben is a gyermekben, mint minden. nagy embernél, korán megnyilvánul a természet iránti szeretet. Lenyûgözi az a hatalmas érzés, amit közönségesen természetimádásnak szeretünk nevezni... A mindenség lehelletét érezte mindenütt, amerre járt, mezõkön, bérceken. Bámulta a csillagokat, olvasott belõlük. Csillagkártyájáról lenézi az ég csillagainak állását, beszél hozzájuk, várja Aldebrant hosszú éjszakákon keresztül. . . Jobban szereti az embereknél, s milyen megható, midõn a meglelt férfi önvallomásában ezt írja: "Éreznem kellett: a gyermeknek mégis igazsága volt, szívéhez közelebb állottak a csillagok, mint az emberek. Van ebben a korai természetimádásban valami megható; olyan ez, mint a naiv õsember istenimádása.
Érzi öntudatlanul az örökkévalóságot önmagában és a rajta kívül álló világban; érzi, hogy az õ arasznyi létén túl van valami, ami nem múlandó; ez lenyûgözi lelkét. .. megindultságában leborul a földre, imádja azt, ami állandó kísérõje: a napol, a csillagot. Ilyesféle transzcendentális érzéstõl áthatva természettudományos kutatásaiban lel örömet, majd keresve az örök rejtély nyitját, sötét szobájában a nyitott ablaknál órák hosszat ül a csillaggal hímzett égboltra figyelve. Egymás után kérdezi azt a sok, fényes világot: "Ki vagy te? ... ki vagy te? ... s azután befele tekint, abba a még csodálatosabb, szebb világba és kérdi: "Ki vagyok én? ... ki vagyok én? . . . és mind a két kérdés válaszolatlanul maradt.
Három évig tanította Kuntze Chamberlaint. E három év csodálatos átalakulási hozott, mert a germán szellemnek, kultúrának, léleknek világa tárult ki elõtte, Schiller, Goethe, Kant szellemé ejtette hatalmába. Olyan óriási volt a hatás, amit e nagy szellemekkel való érintkezés kiváltott, hogy az a még félig férfi, félig gyermek e szavakkal ad kifejezést elragadtatásának: "Odaadnám a fél karomat, ha német lehetnék!"... s mily csodálatosak a sorsnak útjai, mire a férfi révbe fut, amikor már nemcsak lélekben és gondolkozásban, de törvény szerint is német lesz, elveszti bal, majd jobb karját. 1874-ben a tanítvány és mester elválnak egymástól, de az a bensõ barátság, az érzelmek, gondolatok harmóniájából szövõdõ lelki kapcsok sohasem szakadtak meg. Útmutatásai az egykori tanítónak, a már fölötte messze kiemelkedõ tanítványt mindig örömmel töltik el.
Genf
Chamberlain 1879-ben Genfbe ment, hogy ott az egyetemen természettudománnyal foglalkozzék, azt híve, hogy ott, éjt-napot betöltõ, idegeit teljesen felõrlõ munkában megtalálja önmagát. De nem így történt! Annak a nagy léleknek, aki kinõtt minden körletbõl, akinek bilincs volt a sablon, nem lehetett egy szûk világban mozgó szaktudomány éltetõje. Lelkének szárnyait nem nyirbálhatta meg, neki repülni kellett! S bár közvetlenül idegeinek súlyos megbetegedése miatt kellett természettudományos kutatásaival szakítani, mégis lelkének hajlamossága, egy nagy, egész világ gazdagságába, fönségességébe való elmélkedés predesztináltsága szabja meg szellemi mûködése irányváltoztatásának útját. A laboratórium zárt levegõje kalitka volt a napsugárra, magasságba vágyó sasnak. 1881-ben megszerezte mégis a bakkalaureátust és kísérletei alapján megírta elsõ munkáját a "Növényekben felszálló nedvekrõl. E munka azonban nem volt még az igazi Chamberlain bemutatkozása, talán sejtetni is alig engedi azt a szellemóriást, mely a Grundlagen des XIX Jahrhunderts-ben lép elénk.
Az 1879-ig terjedõ genfi éveknek nem is ez a munka adta meg a jelentõségét, hanem az a látogatás, melyet 1882-ben Bayreuthba tett, hogy Parsifálnak elsõ elõadását meghallgassa. Wagner Richárd iránt érzett szeretetének, elragadtatásának érzelmeire itt ragyogott elõször a boldogság napja. Ez út tervének szálai már 1875-ben kezdtek szövõdni, mikor Interlakenben megvette a "Nibelung gyûrûjének" szövegét. Az elsõ olvasás után meg volt pecsételve kettõjük: Wagner Richárd és Chamberlain viszonya. Hogy ki volt ettõl kezdve Wagner Chamberlain számára, nem kell Wagnerrõl írt nagy munkáját elolvasnunk, csupán önéletrajzának e pár szavát emlékünkbe vésnünk. "Életem napja Wagner Richárd volt és ma is az." (A bayreuthi Wahnfried különben késõbb otthona is lett, mert Wagner legfiatalabb leányát vette feleségül ) a wagneri nagyság kitárulása: a zenedráma, mely az életet új formában tükrözi, eloldozva mindattól, ami konvencionális, ami formai, korlátok közé szabóit, tehát hõsi vonalvezetésre állított, s vele együtt a wagneri szellem rásugározta fényét Chamberlain életére.
zene
Egyébként elõtte, már gyermekkorában, kitárulnak a zene fönséges misztériumának kapui, bár annak a mélységes világnak csodái csak késõbben lesznek számára teljesen érthetõk. 1872-ben tanítójával Kuntzéval, útban a Monté Generoso felé egy kis városban megpihennek a Lago Maggiore partján. Kuntze, hogy kipihenje az út fáradalmait, kora délután szobájába vonul, míg Chamberlain halkan benyit a szálloda szalonjába, ahová a zene kiszûrõdõ hangja csábítják. Egy úr ül a zongoránál, mûvész, vagy dilettáns nem tudni és játszik. Három órán keresztül Beethovent és újra Beethovent. Az ifjút mintha leszögezték volna ... egy eddig szunnyadó világ kel életre benne. Beethoven lelkének, reménye, hite, fájdalma megtalálja Chamberlain lelkéhez az utat. Elõtte a világ egy új formában mutatkozott be. Így lett Beethoven az a zenepróféta, aki lelke fájdalmát, fajának õserejét mennyei harmóniákban oldotta fel, megmutatója egy eddig általa nem ismert világnak. Shakespeare, Beethoven, majd Wagner és a többi szellemóriás, természetkutatás, természetszeretet így gyûlnek találkozóra egy nagy lélekben, így szökkent a magasba az a hármas pillér, melyen Chamberlain géniuszának hatalmas épülete emelkedett: a természettudomány, a mûvészei, a vallás.
Költő
Költõ, vallásos ember és filozófus, - ez a mi emberünk! Önmagában véve egyik sem. Elválaszthatatlanul mind a három együtt: az a nagy "dilettáns", amint önmagát nevezni szereti, aki a világ középpontjában állva érez, gondolkodik, elmélkedik, szeret és ... imádkozik. Ha végig tekintünk munkáin, e hármas tagozódású egyéniségnek harmonikus, egyformán kongeniális alkotásaival találkozunk. Mi más a "Grundlagen", mint a történettudós és bölcselõ, "Kant", az elvont elmélkedõ, "Goethe" a költõ és természettudós, "Mensch und Gott" a vallásos ember, "Wagner Richárd" a mûvészetért rajongó, "Parsifal Märchen" a költõ és természetimádó bemutatkozása? Munkáiban mindenütt az indogermán keresztény világnézet harcosa: a homo európeus lép elénk s száll küzdelembe a homo judaicussal. így kapcsolódik bele élete, mûve jelenünkbe, a világküzdelmének jelenébe.
Mint Schiller mondja: "Királya az eszméknek és nem közkatonája." S mint ilyen, nem kiabál versenyt a kolduslelkûekkel, nem tolong a szellemi nadrágtalanokkal a hatalom, rang, méltóság keresés szélesre taposott útjain; nem kerget máról holnapra változó jelszavakat; nem a veréblátószögû politikának utcai szónoka, hanem a Végtelenség tornácában állva, lénye egészével annak a népi politikának apostola, melynek céltudatossága, tisztasága, ideális realizmusa nemzetek, fajok létének, fennmaradásának záloga.
Ebben a modern Bábelben tehát, ahol sokszor egyik ember nem érti a másik szavát, a megölt eszmék fölött a gyilkos cinizmus ül orgiát, az eszmény angyalát orozva dönti le az anyagiasság vad keze, s sarat dobnak mindarra, ami ideál, kiáltó szó kél. Kiáltó szó: tiszta, csengõ, nemes, amely túl akarja harsogni a sakálok üvöltését, a lélek virágait tépõ vihar zúgását, felébreszteni egy egész világ alvó lelkiismeretét, ez a szó, melyet emel a lélek nagysága, a szellem emelkedettsége és ereje, a szív tisztasága, ez a szó: a Chamberlainé. S ez a szó maradéktalan faji öntudatra ébredést sürget és követel. Faji öntudatot, azaz a fajiság kidomborítását mindenen, amit egy nemzet irodalomban, mûvészeiben, kultúrában teremt, mikor ennek gyökereit a néplélek talajába ereszti, s onnan ezer gyökérszálon áttáplálkozva, benne fajának minden erejét és értékét kivirágoztatja.
A faji öntudatnak szerte a világban ébredõ s egykor bizonyosan gyõzedelmeskedõ gondolatát Chamberlain közel negyven évvel ezelõtt, mikor egész Európai vakon rohant az örvény felé, tartotta az egyetlen, biztos, megelõzõ gyógyszernek a zsidó szellemiség állami létet felõrlõ, társadalmi berendezkedést felforgató munkája ellen. Szakadatlan küzdött a szemitamaterialista világnézet minden idealizmust megölõ Luciferje ellen, amely bensõ, lelki szabadság teljes letörésével a politikai szabadság, szavatosság színes rongyával izgatta a tömeg fantáziáját, lecsapolta lélek mélységes vizeit, az anyagiasság miazmáival megfertõzte a lélek kútját, a mulandóság homokjába íratta vele élete célját. Tehát soha sem a lobogó lángú, de hamar elalvó antiszemitizmus útvesztõin bolyongott, hanem évezredek tanulságán felépült tárgyilagos szemlélõdésbõl és megítélésbõl kérlelhetetlenül üldözte mindazt, ami az európai kultúra parazitája, ami júdaizmus. Tehát lassan õrlõ mérge annak a kultúrának, amely vallásban, filozófiában, társadalom és életszemléletben megadta a homo europeus arcának isteni bélyegét.
Faji öntudat
A faji öntudat zászlaját õ bontotta ki elõször, s öntötte formába az európai ember számára e gondolatot. Már most mit jelent ez az eszme egyszerû fogalmazásban?
Legyen az európai ember annak a fajnak büszke, nemes kivirágzása, amelyhez vérsége alapján tartozandónak vallja magát. Ha németnek született: német, ha franciának: francia, s ha magyarnak: legyen magyar! Legyen magyar, de úgy, hogyha ekéje mellett bandukol, érezze annak a rögnek illatát, amely az övé s ebbõl egy ekefordításnyi barázdát tengernyi idegen földnél többre becsüljön, ... ha fáradt kezével poros, gondbarázdálta homlokát letörli az esti alkonyaiban, tudja, hogy a magyar naptól vesz búcsút, ... ha pörölyén hegeszti a vasat, a magyar dal ütemét hallja abból kicsendülni, ha tudós könyve fölé hajolva töpreng, érezze, hogy a magyar jövõért dolgozik, mert csak a fajiság öntudata adja, s adhatja meg a fajnak minden erejét és nagyságát.
Goethe sohasem lehetett volna az emberiség remekbe szabott alakja, ha nem lett volna germán, nem lett volna német! Nyissuk fel munkáját bárhol, érezni fogjuk fajának minden erejét és értékét. Öntudat, erõ, erkölcsi nagyság a német nép bélyege, és e népbõl, tudatosan és öntudatlanul, ezer gyökérszállal táplálkozik az az emberi élet, aki a Goethe nevet viseli. Vagy elképzelhetjük-e Shakespearet mély kedélyû franciának, a zordon Ibsent mosolygó tengerparton unatkozó olasznak, vagy Széchenyit nehézkes germánnak? A nagyok és értékesek népük lelkébõl nõttek ki. Ha tehát bármelyik faj a népek nagy harcában fenn akar maradni, nem lehet sem nyugatista, sem világpolgár, csupán egy erõs faji öntudattal nagyra neveli nép. Ennek kell lennie és nem ég felé tekintõ jámbor idealizmusból, hanem realizmusból. Tehát az élet parancsoló szükségességébõl. Ide ezek szerint nem érzelgõs hazafiasság, nem szenvelgõ helyi kegyelet, hanem a lét vagy nem lét rettentõ kérdõjelétõl megdöbbent faji öntudat harcba szállása kell!
S ez az élõ, harcos faji öntudat, mondja Chamberlain tudatosítja majd, hogy a zsidóság ellensége, veszélye, minden nemzeti létnek. S hogy e harc gyõzelmes lehessen folytatja tovább Chamberlain fel kell tennünk a kérdést ez ezeréves ellenséggel szemben: ki vagy te? ki vagy te, aki ott ülsz a piacon, a pénzváltó asztalnál, aki materialista világfelfogásoddal kiszárítod a tudomány forrásait, a mûvészetben lenyesed a lélek szárnyait, salakkal megtöltöd a lélek mélységeit? Ki vagy te? Honnan jöttél? Mi a célod? Miben van erõd? S hogyan harcolsz?
Embertípusok
A tulajdonképpeni zsidó három, nagy embertípus: a szemita, szíriai és indoárja keresztezõdésébõl származott fattyúhajtás: "több izraelita családból századok folyamán végbement fizikai kiválás, amit egyes szellemi képességek fokozatos kiképzése, a másoknak szisztematikus eltorzítása idézett elõ. Tehát nem természetes nemzeti életnek eredménye, hanem bizonyos tekintetben mesterkélt csinálmány, amit egy papi osztály teremtett akkor, midõn az ellenszegülõ népre, idegen uralkodók segítségével, papi törvényhozást és papi hitet erõszakot, így természetes keresztezõdésekbõl, egymással harmonikus fajok összetevõdésébõl keletkezett egészséges, életképes faj, hanem egy elfajult hajtás, eltorzított embertípus.
Most vessük fel a kérdést: milyen az emberkorcsnak a gondolkodása?
Minden világnézetnek gerincét a vallás adja. S milyen a zsidók vallása? Száraz, terméketlen, mint az arab puszta. Ha az idõk folyamán ültettek is egy-két oázist nagy lelkek e sivatagi homokba, a zsidó lélek számumos szele kiszárította azokat. A zsidóból hiányzik az indoárja világnak minden mélysége, "a tulajdonképpeni teremtõ erõ, a feltaláló véna." Ezért a zsidóság csak utánzásra, helyesebben: elsajátításra van teremtve. S miben áll ez az elsajátítás? "Hogy egy gondolatot felfoghassak, át kell tudnom azt gondolni. A megteremtettnek, hogy élõvé legyen, teremtõnek kell hozzányúlnia. A mi indoeurópai lángeszménk lényegileg nem különbözik a néptõl. Ellenkezõleg!
Shakespeare angolabb, mint más angol, G. Ankara hibáival együtt is indus, Homér megtestesítõje a valódi hellén tékozló, alkotó erõnek és fennhéjázó dicsekvésnek, Goethe a fenséges és lelkiismeretes, pedáns, a német jellem, kompendiuma. Ezek a férfiak tehát, mint a fajuk képviselõi, teremtõk és nem utánzók voltak, mint a zsidók. Ennek a szellemi adottságnak a következménye, hogy a zsidók örök idegenül álltak a kereszténységgel és Krisztussal szemben. Materialista szellemben fogant, eltorzított lelkük sohasem érthette meg az Isten fiát, ezért õszintén szóltak, mikor a "Talmudban az Üdvözítõt "bolondnak", "varázslónak, " "istentelennek", "gyönyör gyermekének" stb. nevezik.
Két világ
Tehát két teljesen ellentétes világ áll szemben egymással. Zsidó materialista életszemlélet és krisztusi világnézet. Az egyik minden oldalról csodákkal érzi magát körülvéve, s étiért van metafizikája, míg a másik mindig az élet realizmusába ütközik, s gondolkodása, érzése állandóan a felszínen mozog. Ez az évezredes ránk ható materializmus annyira megfertõzött és átjárt bennünket, hogy az l nehezebb kimosni lelkünk szövetébõl "mint a véráramból az ércet. Materialisták, mesterséges materialisták lettünk, s azok is maradunk, még akkor is, ha misére járunk, vagy otthon ülünk, mint szabadgondolkodók." S ez bensõ elidegenedést jelent, kettéválasztását önmagunknak. Innen éred lelki életünk harmonizálatlansága." E világnézetnek átka alatt nyögünk már a francia forradalom óta, amely a szabadság, egyenlõség, testvériség hazug jelszavát írta zászlajára akkor, midõn, a legvadabb önkényesség, kegyetlenség, elnyomatás dühe tombolt. Ez a történelmi folyamat nem vérzett el akkor a barikádokon, hanem a liberalizmus, szocializmus, majd a kommunizmus tanaiban tovább élt és él, egészen napjainkig. Szabadság, egyenlõség, testvériség zsidó fogalmazásban nem jelent másít, mint nem szeretni, nem tisztelni, nem engedelmeskedni. Lerombolni mindazt, ami tekintély, ami eszményi, meghempergetni a sárban, ami szép és nemes. Megtagadni az ember isteni eredetét, ostoba, törtetõ állattá alacsonyítani, egyszóval: demokratizálni, szabaddá tenni, de nem az Istenembert, hanem az állatait azoknak minden ösztönösségével, durvaságával, hogy végül szétmúljanak a nemzetek s legyenek a romok felett "szabadok", és épp úgy bolyongjanak szerte a világban, hazátlanul, mint ma a zsidók.
A jelszó tehát nem lehet más: harc a teljes gyõzelemig, annyival is inkább, mert, amint Chamberlain mondja: "Legfõbb ideje, hogy öntudatra ébredjünk. Nem azért, hogy mások szellemi szabadságát kisebbítsük, hanem hogy urak legyünk saját hazánkban, ahol most nem vagyunk azok." A régi küzdelemnek egy új formájáról van itt szó, az éjszaka és nappal, Ormuzd és Ahrimán között, amelyet Krisztus így öntött szavakba: "Nem szolgálhatok Istennek és Mammonnak egyszerre."
Vallás
Chamberlain, mint vallásos ember, költõ és filozófus olyan embertípus jegyében született, amelynek gyermeke a harmónia bélyegét viseli magán. Egész ember. Nem fekszi meg lelkét, szellemét a század egyoldalúsága; nem ejti rabul a múlt vaskalapos dogmatizmusa, sem a jelen zûrzavara. Tiszta, messzenézõ sasszem, amely századok, évezredek történéseit a Mindenható ujj mulatósaként látja, segíti õt soha meg nem alkuvó ítéletében. Benne a költõi túlzó idealizmusát ellensúlyozza a filozófus nyugodt ítélõképessége, a bölcs tudatosságát, a vallásos ember alázatossága. Költõ, tehát mûvész, aki a teremtés gyújtópontjában áll: lelkének érzõ idegszálával befonja a mindenséget. így tudatosítja azt, hogy a világban csak annyi a szépség, amennyit õ arra saját lelkébõl kivetít. Azt akarja tehát, hogy e bensõ világot minél nagyszerûbbé tegye, hogy ezáltal a külsõ világ annál szebb legyen. Mint goethei egyéniség a teremtés koronájának érzi magát; a teremtés koronájának, de krisztusi öntudattal. E szépségben kiteljesedett egyéniséget állítja õ abba a küzdelembe, abba a harcba, amely nemcsak az õ népéé, a németé, hanem az egész keresztény világé is.
Nekünk tehát azzal a Chamberlainnel, akit a lexikonok történelemfilozófusnak neveznek, semmi dolgunk nincs. De igenis szükségünk van hatalmas egyéniségére, amelynek élete, eszméjével egy. Ezt az egyéniséget nem a Romain Rolland szétfolyó, lágy, csaknem minden realitást nélkülözõ idealizmusa jellemzi, hanem, egy, a történelem tanításából leszûrõdött rajongó nacionalizmus, égõ fajszeretet. S ha Chamberlain így talán elfogultan ítéli meg néha egy faj kiváltságos voltát, úgy ez mai nem lehet bûn, csak érdem.
A germán
Õ a nagy germán e téren különben is a francia Geneaunak nyomdokába lép. Õ a germánság szószólója azonban, mint már fentebb mondottuk és most újra hangsúlyozzuk, nem áll meg a fél úton, a pozitívum, a haladás, kultúra, civilizáció, eszmény, idealizmus mellett meglátja a negatívumot: ennek az igazi haladásnak, kultúrának, egészségesen fejlõdõ állami és társadalmi életnek halálos mérgét, a júdaizmust. Állítja, hogy a materializmus gyõzelme egyenlõ a zsidóság gyõzelmével. És e gyõzelem, ha betetõzõdik, az egész keresztény kultúra eltûnik. Elpusztul minden, amit a görögöktõl, azok mûvészetétõl napjainkig az emberiség az eszmék mélységes felfogásában, tiszta idealizmusában. a krisztusi hit erejével táplálkozó metafizikában örökölt és eddig magáénak mondhatott.
Jelenünkhöz egyénisége és mûködése még nagyon közel áll. Amint egy óriási hegyet sem tudunk megcsodálni és felmérni lábainál állva, éppúgy távlat, idõbeli távlat kell egy nagy ember igazi értékeléséhez is. Hiszem azonban, hogy a jövõ, amelyben eszméi gyõzedelmeskedni fognak, a halhatatlanok legnagyobbjai közé emeli. Mint Emerson mondaná: egyik képviselõje az emberi nemnek, mint Plató, Dante, vagy Szent Ferenc, annak az emberi nemnek, amelynek történelmét tulajdonképpen nem a marengói, porlarturi, vagy mazuri csaták, hanem a chamberlaini szellemek harca az örök ellenséggel: a lelket lekötözõ, elsorvasztó anyaggal szemben adják. "
Lelkében és szívében, mint egy óriási gyûjtõmedencében mindaz, amit a világ eddig nagyot, nemeset, szépet és nagyszerût alkotott, mint tiszta források vize folyik össze. Nézzünk e szellemnek, e léleknek, mint tengerszemnek mélyére bármikor, ha nemes harag korbácsolja fel mélyét, vagy a szeretet égi fényének sugara játszik rajta, soha sincs iszap, salak benne, amely azt zavarossá tenné. Minden során, amelyet leírt, a szeretet tüze ég, legyen az: az eszme katonája, mint a Grundlagenben, Kantban, vagy Goethében, vagy a természet megszólaltatója, mint Parsifal Märchenében. És ez a szeretet záloga egyénisége nagyságának. E szeretetbõl táplálkozik mély vallásossága is, amely mentes a dogmatikának lelket, annak szárnyalását fenyegetõ korlátozottságától.
Az õ vallásossága nem más, mint élõ, örök, mindig érzett kapcsolata az örökkévalóval. Véges emberi lényének bekapcsolódása a Végtelenbe. Vallásossága mély, de nem Carlyle apokaliptikus, vagy Tagore miszticizmusba hajló vallásossága. Erõs, életerõtõl duzzadó, a küzdelmei öntudattal, a rosszat jóval, az alattomosságot nyíltszívûséggel, a dölyföt és gõgöt alázatossággal gyõzõ vallásos élet az övé. S mint ez élet birtokosa, sohasem érzi a megalkuvás, a lemondás keserû ízét ajka körül. A próféták lelkesedésének szent tüze gerjeszti lelkének lángjait. Apró emberi elmefuttatások útvesztõiben sohasem botlik el. Szelleme nem ismeri a kicsinyek lelki szatócskodását, mert minden idegszála mindig egy felsõbb világ indíttatásának, akaratának felvételére van kifeszítve; nem az anyagi lét darócát, hanem az emberi élet égi ruháját szövi. Nem az erdõ búvó csalogánya, nem az indiai miszticizmus álmodója, mint Rabindranath Tagore, nem az örökösen befele nézõ Maeterlinck õ, hanem a haladásnak, fejlõdésnek, kultúrának égy felsõbb világa, a lélek világával összekapcsolódó emberi életnek szószólója. S mint ilyen, nem száraz meddõ gondolatok hirdetõje, hanem a meggyõzõdés meleg vérével átjárt eszméknek prédikátora.
Az idő igazolta
Chamberlainnek eszméit az idõ már eddig is teljes mértékben igazolta, mert tanításai, gondolatai, vezéreszméi egy újjászületett népnek: a németnek eszmerendszerébe épültek bele. A német nemzetiszocializmus világnézetének alappilléreit azokból a kövekbõl hordta össze, amelyeket õ a Grundlagenben faragott ki.
