Istóczy Győző
A MetapediaBÓL
Tartalomjegyzék |
Élete.
Istóczy Gyõzõ régi, vasmegyei középnemesi birtokos családból származott. A példaértékű hazafi 1842. november 7-én született a Vas vármegyei Táplánszentkereszten. Magában hordozta ennek az osztálynak összes értékes tulajdonságait, de mentes volt hibáitól. Az a föld, az a táj, ahol családja gyökerezett, amely neki is szülõföldje volt, a honfoglaló magyarság egyik õsi, tisztán maradt, szívós, pompás hajtásának település területe. Józan, szorgalmas, kemény magyar fajta él ezen a földön. Az Istóczy család a megye egyik legrégibb családja. Gyõzõ édesapja korán elhalván, neveltetésérõl sok szeretettel és odaadással édesanyja gondoskodott. Sok irányú érdeklõdése és képességei már korán jelentkeztek. (Szépirodalom, zene, rajz, sport, nyelvek stb.) Elsõsorban azonban a jogi és közgazdasági tudományok, a történelem és a politika érdekelték. Tanulmányai befejeztével, mint általában a megyei birtokos osztály fiataljai, közigazgatási szolgálatba lép. Tudásával, szorgalmával hamarosan sikerül elnyernie feletteseinek elismerését, pályáján gyorsan emelkedik. Ha közszolgálatban marad, bizonyára szép jövõ vár rá. A hetvenes évek elején azonban zsidó részrõl közhivatali mûködésével kapcsolatban alaptalan hajsza indul meg ellene. Egy olyan hajsza, amelybõl csak évek idegfeszítõ küzdelme után sikerül szabadulnia. Ezek az évek és ezek az események döntõen befolyásolták további magatartását, egész életútját. Figyelme a zsidóság felé fordul. Deák Ferenc biztatására kilép a közszolgálatból és az aktív politikára adja magát. Szülõföldjén a rumi kerületben Deákpárti, alkotmányjogi párti jelöltséget vállal. Miután a kerületben mindenütt ismerték, a család és a fiatal Istóczy közszeretetben állt, nagy szótöbbséggel meg is választották. Deák Ferenc közvetlen környezetéhez tartozott, aki nagyon kedvelte õt és nagy igyekezettel egyengette közéleti pályáját. Bemutatta Erzsébet királynõnek is.
Istóczy közjogi tekintetben, mint általában a nyugati vármegyék politikai vezetõ rétege, Ausztriával és az uralkodó házzal való kiegyezés és megbékélés mellett foglalt állást. Egész politikai pályája alatt hû maradt ezekhez az alapelvekhez. Ez a felfogás azonban nem politikai rövidlátás vagy elfogultság eredménye. Bár a kiegyezés híve volt, mindig sürgette a magyar szuverenitás teljes helyreállításai, az önálló vámterületet, a külön bankot és nemzeti hadsereget.
Képviselõvé választása után Pestre költözött és itt élt egészen haláláig. Politikai munkássága egészen a fõvároshoz kötötte. De ha tehette, ha kis szabad ideje volt, ha nyugalom után vágyott és pihenni akart, haza tért szülõfalujába, az öreg kúriába Dömötöribe. Éveken keresztül minden idejét képviselõi, törvényhozói munkájának szentelte. Szorgalmasan látogatta az üléseket, mindig szoros kapcsolatban volt választóival, gyakran felkereste kerületét. A nyolcvanas évek elejétõl kezdve nagy erõvel látott az antiszemita párt megszervezéséhez. Az új mozgalomnak õ volt nemcsak a kezdeményezõje, de a legnagyobb tekintélye, a lelke és mozgató rugója. Amikor késõbb személyi okokból kilépett a pártból, az nemsokára fel is bomlott.
Ezekben az években a pártélet és a pártszervezés mellett nagyon lefoglalta õt havi folyóiratának, a 12 röpiratnak a szerkesztése, amely sokezer példányban jelent meg és az egész országban el volt terjedve. A lapszerkesztést mindig nagy gonddal és körültekintéssel végezte, minden apró-cseprõ dolognak maga nézett utána. A nyolcvanas években megházasodott. Ebbõl a házasságból négy gyermek, három leány és egy fiú származott. Imre fia késõbb, tizenhétéves korában, meghalt. Ez a haláleset nagyon megrendítette.
Rendszeresen és nagyon sokat dolgozott. Mindig tanult, tovább képezte magát. Hatalmas könyvtárában összegyûjtötte korának egész antiszemita irodalmát. Bár nem volt közlékeny természetû és inkább zárkózottnak látszott, akit barátságába fogadott, ahhoz közvetlen volt és megajándékozta bizalmával. Társaságban vidám csevegõ. Antiszemitizmusa egyébként nemcsak politika jelszó volt nála, családját és egész környezetét ilyenné formálta. Óvakodott zsidókkal bármiféle kapcsolatba is kerülni. Mindennapi élete pontos idõ és munkabeosztáshoz igazodott.
Az antiszemita párt bukása után ügyvédi irodát nyit. Ez a foglalkozás azonban nem az õ egyéniségének való. Zsidóktól szorongatott szegényebb ügyfeleinek dolgában ellenszolgáltatás nélkül jár el. Emberszeretetével, jóindulatával sokan visszaélnek, így aztán nem csoda, ha a végén irodájára ráfizet, ahelyett, hogy az jövedelmet hozna.
A 12 röpirat megszûnte után jogi és közigazgatási szaklapot ad ki. Ez a lap törvények és rendeletek tára volt, megfelelõ magyarázatokkal. Egészen haláláig kiadta. Közben latinból fordított nagy gonddal zsidó tárgyú történeti munkákat. Megírja két füzetben is politikai visszaemlékezéseit. Drumonték és Luegerék sikereit látva, egyszer-kétszer megkísérli még nálunk is feltámasztani a politikai antiszemitizmust, de sikertelenül.
Sok csalódást és megpróbáltatást mért rá az élet, de keményen állta ezeket a csapásokat. Vigasztalást talált családjában, munkájában. Tiszta jellem és nagy akaraterõ élt benne. Bár rendületlenül hitt eszméi és tanításai igazságában, abban, hogy egyszer szörnyû áron, egy nagy földindulás után eljön eszméinek beteljesülése, mégis különösen élete vége felé kimondhatatlanul fájt neki a közöny és a mellõzés, amely körülfogta. Utolsó írásában, Emlékirataiban keserûen jegyzi meg:
"A képviselõséggel meg az ügyvédséggel való felhagyás után hozzáfogtam irodalmi mûveimnek az országban való terjesztéséhez, az elõfizetés gyûjtéshez, megrendelés gyûjtéshez. Kénytelen voltam az elõfizetés gyûjtéshez magam hozzáfogni, mert a magyar emberek rendszerint csak akkor vesznek, illetve rendelnek könyveket, ha eziránt õket személyesen felkeresik. Nyakamba kellett tehát vennem az országot s ezzel egy sziszifuszi munkát végeztem. Végeztem pedig álló tizenöt esztendõn keresztül. Más ember talán belebetegedett vagy éppen beleveszett volna ebbe a sziszifuszi munkába, én azonban végeztem anélkül, hogy tizenöt éven át csak egyszer is belebetegedtem volna. Ezen tizenöt év alatt pedig megjártam az egész országot, nem egyszer, de többször Árvától Orsováig, Pozsonytól Brassóig, Máramarostól Csáktornyáig, többnyire éjjel utazva a vasúton, ott alva is nem is, hogy nappal a dolgom után járhassak. De ezzel az óriási fáradsággal mégsem állott egészen arányban az anyagi eredmény, mert noha majdnem mindenki, akit csak megkerestem, ha csak tehette s nem félt az egyiptomiaktól (Istóczy véleménye szerint ugyanis a zsidók az egyiptomi páriák leszármazottjai), ami pedig igen sok esetben úgy volt, készséggel tett nálam megrendelést, az idõmnek nagyrészét az ide-oda való utazgatás vette igénybe. Az anyagi eredmény tehát nem is volt teljesen kielégítõ, a így a hiányt folyton az öröklött vagyonomból kellett pótolnom.
Az eddig elmondottakban ismertettem azt a rám most már minden tekintetben tûrhetetlen állapotot, amely állapotba az általam képviselt ügy is jutott. Ebben a sivár állapotban mi a teendõ? Hát elsõben is véget óhajtanék vetni azoknak a folytonos utánjárással, utazgatásokkal, no meg még más egyebekkel is járó szertelen fáradalmaknak, amelyeknek immár 15 év óta ki vagyok téve a kiadványaimnak személyesen való terjesztése körül. Ezen a hazai nagyközönség segíthetne. Hiszen Isten kegyelmébõl immár a 69. életévemet élem a így bizony rám férne egy kevésbé hányatott élet.
Politikai szereplése.
Említettük már, hogy Istóczy Deák Ferenc biztatására lépett a politikai pályára, továbbá hogy egész közéleti szereplése alatt a közjogi kiegyezés hívé volt. A Deák-párt megszûnése, illetve beolvadása után õ is a szabadelvû párthoz csatlakozott. Egészen a nyolcvanas évek elejéig, ennek a kötelékébe tartozott. A tiszaeszlári bûntény és az orosz zsidóbevándorlás állandósulása miatt felzaklatott országos közhangulat nyomása alatt a képviselõházban lejátszódó összecsapások lehetetlenné tették számára, hogy továbbra is egy olyan pártnak legyen a tagja, amelyben zsidók is benn ülnek. Politikai barátai igyekeztek rábírni õt, hogy ne lépjen ki a szabadelvû pártból, elhatározása azonban megmásíthatatlan volt. Állásfoglalásában bizonyára nem kis része volt annak, hogy a törvényhozásban nem érezte már magát egészen egyedül. Különbözõ pártállású képviselõk nyíltan is mellé állottak és helyeselték felszólalásait. Nagy megnyugvás lehetett ez számára és nagy mértékben fokozhatta önbizalmát, hiszen esztendõkön keresztül csak derûs és gúnyos közbeszólások kísérték beszédeit. Még az a nagy párt is, amelynek õ maga is tagja volt, fagyos közönnyel nézte vívódásait. 1882-ben Istóczy az országszerte megnyilvánuló és sokféle formában kifejezésre jutó zsidóellenes közhangulatból arra következtetett, hogy elérkezett az ideje a külön antiszemita párt megteremtésének. A szabadelvû és a függetlenségi pártból kilépõ politikai barátai közremûködésével megalakítja az Országgyûlési Antiszemita Pártot. Belsõ viszályok a fokozódó külsõ nyomás és a kedvezõtlen általános politikai viszonyok következtében, az antiszemita párt néhány esztendei kemény helytállás után felbomlott. Az 1884. évben tartott képviselõválasztások nem hozták meg a remélt eredményt. Fõként azért, mert hiányoztak a pártszervezetek, nem volt a pártnak sajtója, nem rendelkezett elegendõ anyagi erõvel és nem volt megfelelõ számú képviselõjelöltje. Másrészt felvonult ellene az egész hivatalos közigazgatási szervezet, a zsidóság hatalmas tõkeereje, a hazug sajtópropaganda. A függetlenségi és a szabadelvû párt pedig hallgatólagos választási megegyezést kötött az antiszemita párt ellen. Minden olyan kerületben, ahol antiszemita jelölt lépett fel, a két nagy párt közül csak az egyik állított jelöltet, ahol pedig ez nem volt keresztülvihetõ, ott a pótválasztáson támogatták egymást a szabadelvûek és a függetlenségiek.
Ilyen körülmények között az eredmény nem lehetett kétséges. Az antiszemita párt vezetõ egyéniségei bekerültek ugyan a parlamentbe, de a párt képviselõ tagjainak száma oly kevés volt összesen tizenhét, hogy nagyobb parlamenti akciók kezdeményezésérõl már eleve le kellett mondaniuk.
Istóczy és vele együtt pártja talán akarata ellenére szerencsétlen módon élesen szembe került korának két vezetõ magyar politikai egyéniségével. Kossuth Lajossal és Tisza Kálmánnal. Kossuth bizonyára nem tudta megbocsátani Istóczynak, hogy a közjogi kiegyezés hívének vallotta magát. A függetlenségi pártnak küldött választási üzeneteiben bár elismeri, hogy van zsidókérdés és a zsidóság további bevándorlását meg kell akadályozni, mégis Istóczy és az antiszemita párt ellen foglal állást. Kossuthnak ezt az állásfoglalását a többnyire zsidó irányítás alatt álló függetlenségi irányú budapesti és vidéki lapok kiemelve és felnagyítva vitték olvasóik elé. A hatás természetesen nem maradhatott el.
Tisza Kálmán viszont meggyõzõdéses, õszinte zsidóbarát volt. akinek közvetlen környezetében és legbensõbb tanácsadói között is voltak zsidók. Nemcsak nem tudta megérteni Istóczyt, de gyûlöletet érzett iránta. Érezte benne a nagy és veszedelmes politikai ellenfelet, sokszor talán maga is érezte igazságainak meggyõzõ, lenyûgözõ erejét, azonfelül Istóczy zavarta politikai elgondolásait, megnehezítette a nemzetközi zsidó pénzemberekkel folytatott, államkölcsönökre vonatkozó tárgyalásait. Tisza olyan mély elfogultsággal és ellenszenvvel nézte Istóczyék kísérleteit, politikai szervezkedésüket, hogy semmiféle eszköz alkalmazásától sem riadt vissza, ha azzal elérhette megsemmisítésüket.
Pártjának gyenge választási eredménye Istóczyt nagyon elkedvetlenítette. Bántotta õt az is, hogy a "párton belül a függetlenségi és a kiegyezési csoport között állandósultak a súrlódások. Kilépett az általa alapított pártból és néhány meghitt barátjával minden tekintetben egységes elvi alapon álló, új antiszemita pártot alakított. De ez a kísérlet sem járt sikerrel. Lassan visszahúzódott a közéleti szerepléstõl. Egyénileg mindvégig kitartott politikai programja mellett. Hirdette az antijudaizmust és az ezzel összefüggõ szociális és közgazdasági programot.
A 12 röpirat.
1880 õszén néhány budapesti és vidéki napilapban elõfizetési felhívás jelent meg. A felhívás bejelenti, hogy a közeljövõben Budapesten 12 röpirat címen havonta megjelenõ politikai, társadalmi, közgazdasági közlöny indul meg Istóczy Gyõzõ szerkesztésében. A szerkesztõ személye nyilvánvalóvá tette, hogy itt milyen irányú sajtóvállalkozásról van szó. Istóczy már régebben tisztában volt azzal, hogy eszméi és tanításai csak szûk körre szorítkoznak mindaddig, amíg valamilyen sajtószervet nem teremt, amelynek közvetítésével a nagy tömegekhez szólhat. Ezért indította meg 1878-ban Jövõnk címû hetilapjai, amelyet azonban néhány hónap múlva az érdeklõdés hiánya miatt meg kellett szüntetnie. Négy évvel késõbb már óvatosabb volt, csak havi folyóirattal próbálkozott. Vállalkozása ezúttal sikerrel járt. Az elõfizetési felhívás kibocsátása után néhány héttel már annyi elõfizetõ jelentkezett, hogy a lap megindítása kifizetõdõ vállalkozásnak látszott. Ettõl kezdve tizenkét esztendõn keresztül minden hónap közepén pontosan megjelent a 12 röpirat új száma. Alcíme késõbb antiszemita, majd antiszemita pártközlöny lett. Utóbb az alcím el is maradt. Az új folyóirat célja elsõ számától az utolsóig az antijudaista eszmék népszerûsítése. Istóczy aránylag ritkán írt lapjában (cikkei legtöbbször név nélkül jelentek meg), átengedte a teret munkatársainak. Esztendõk során számos igen értékes és még ma is jól hasznosítható cikk és tanulmány jelent meg a lapban a zsidóság múltjáról, lelkiségérõl, vallási eszméirõl, törvényeirõl, hagyományairól. Egyik-másik cikk valóságos szaktanulmány. A legtöbb cikk természetesen a magyar közviszonyokat tárgyalja, kíméletlenül támadja bûneiért és mulasztásaiért a kormányt, az uralkodó pártokat és az egész rendszert. Számos cikkíró foglalkozott a zsidóság társadalmi és gazdasági terjeszkedésének eszközeivel és módozataival. Legtöbbször nyers õszinteséggel és kíméletlenül rámutatnak a zsidóság diadalmas elõrenyomulásának és érvényesülésének igazi okaira. Bemutatunk itt kivonatosan egyet a 12 röpirat cikkeibõl:
"Tagadhatatlan, hogy a hová a zsidóság befurakodik, mindenütt mételyezõ, szétbomlasztó elem. Föl kell említenem, hogy a mi kedves zsidó védõink többnyire olyanok, kik az 1867-73 közötti lázas geschäft idõszakban per fás et ne fás jó konchoz jutottak s kiknek moráljuk abban kulminál, hogy a föld minden államában fölhasználták a szemesek a dagályos üzlethullámzást s hogy egy megindult árral szemben úszni dõreség, ezek azt hirdetik, hogy legyünk mi is élelmesek, különösen az ipar és kereskedelem terén, ne engedjük azt át a zsidóságnak.
Nem is az a legborzasztóbb a zsidókban, hogy élelmesek, hogy lótnak-futnak a haszon és keresmény reményében, a legbántóbb amaz erkölcsi érzék hiánya, hogy elõttük, ha érdekük kívánja, nincs semmi szent, semmi tiszteletreméltó. Avagy jut-e eszébe a zsidónak, aki az egyszerû, de romlatlan erkölcsû faluba telepedett, mikor az asszonyt hiúságra számítva csipkék, szalagok s selyemkendõk s egyéb fényûzési cikkekkel a fiatal asszonyt oda viszi, hogy azokért búzát, kukoricát, zsírt, szalonnát kihord, jut-e eszébe, hogy e nõ erkölcsi világát dúlja föl s családi békéjét, boldogságát rabolja el, vagy akkor, ha a férfit biztatja, kínálja olcsó, hitelbe adott pálinkájával, s késõbb azt dologtalanná, iszákossá téve, vagyonilag és erkölcsileg tönkre juttatja, zavarja-e álmát a lelkiismeret furdalása. Talán soha. Õ élelmes, õ gyarapodik, kis batyuval kerül a faluba, mint rongyszedõ, most háza, szatócsboltja van, regálé, fogyasztási adó és földbérlõ, maholnap virilista nemcsak a községben, de a megyénél is, fia már tudományos pályára lépett, gimnáziumban tanul, melyet nagy áldozattal valamely keresztény hitfelekezet tart fenn, nemsokára orvos, ügyész, talán járási vagy törvényszéki bíró lesz. ezalatt a falu, amelyben az apa a vagyonát szerzi, anyagilag, erkölcsileg elpusztul s amit az apa még el nem élelmeskedhetett, azt majd elperli a fia." (A humanizmus és a zsidókérdés I. évfolyam, 7. füzet.)
Néhány mondat egy másik cikkbõl:
"A szabadság, egyenlõség és testvériség küzdelme a lelkiismereti és politikai szabadságért vívott harcok lezajlásával még nincs befejezve. A minden kasztok legkizárólagosabbika, amely az emberiség többi tagjával minden egyezkedést, azokhoz minden közeledést a legkonokabb makacssággal visszautasít, amely önzésében annyira megy, hogy a kebelén kívül esõ emberekkel nemhogy testvériséget és egyenlõséget nem akar, de azokat még embereknek sem ismeri el s azokat nemhogy szabadságban, emberi jogokban részesíteni nem kívánja, de azok rabszolgaságra vetésére, erkölcsi és fizikai megsemmisítésére törekszik, s ezek ellenében tagjainak mindennemû gazság és bûn elkövetését nemcsak megengedi, de megparancsolja; azon kaszt, mely kizárólag maga számára vindikál minden jogot és az egész földkerekségnek és a földkerekség minden javainak kizárólagos bírására vágyik, ez a kaszt nemcsak érintetlenül fenn áll, de sõt, uralja a világot. E kaszt a szabadság, egyenlõség és testvériségnek nemcsak legengesztelhetetlenebb, leghalálosabb és leghatalmasabb, de legveszélyesebb ellensége is. A legveszélyesebb pedig azért, mert alattomos és álnok. mert álarcot visel, mert színlelt szabadelvûség báránybõrébe rejti farkas tagjait s pusztításait többnyire a törvényszerûség látszatával ûzi s míg kezei mindenféle gazságokat követnek el, szájáról a humanitás és emberszeretet szép szavai áradoznak, gaztettei szabad ûzhetését a jogegyenlõség és a szabad vallásgyakorlat nevében követeli s ha pusztító munkájában gátolni akarod, szabadelvûtlen reakcionáriusnak, bigott fanatikusnak bélyegez s ha bûneit leleplezed, a világ fülét repeszti be a türelmetlenség és üldözés miatti jajveszékelésével. E kaszt emberei épp oly ügyesen tartják társadalomellenes céljaik és törekvéseik felõl homályban az embereket, mint amily ügyesek úgy az egyes embereknek, mint testületeknek és a sajtónak maguk iránt kedvezõre hangolásában, lekötelezésében, gyakran megvesztegetésében és az ily lekötelezettek kihasználásában s általuk a zsidó szofizmák, zsidó eszmék és világnézet forgalombahozásában."
A 12 röpirat népszerûségére jellemzõ, hogy Tisza Kálmánék ismételten a folyóirat betiltására határozták el magukat, de szándékuk végrehajtására sohasem került sor. A lap cikkírói többnyire álnévvel szerepeltek. A 12 röpiratnak állandó rovatai is voltak. Ezek egyikében a legújabb hazai és nemzetközi híranyag kapott helyet. Érdekes rovat volt az, amely a külföldi antiszemita lapokból közöl szemelvényeket. A magyar és az idegen antiszemita könyvekbõl és röpiratokból mindig részletes szemelvényeket találunk a lapban. A magyar antiszemita képviselõk parlamenti beszédeit legtöbbször egész terjedelmében megtaláljuk a 12 röpiratban. Erre már csak azért is szükség volt, mert a sajtó legnagyobb része vagy teljesen elhallgatta ezeket a beszédeket, vagy csak egészen rövid kivonatban közölte. Az olvasók hozzászólásai és tudósításai mindig helyet kaptak Istóczy folyóiratában. Amíg az antiszemita párt fennállott, a 12 röpirat is nagy olvasótáborral rendelkezett, a párt megszûntével a lap iránt is megcsappant az érdeklõdés. Az utolsó évfolyamra 1892-ben már csak ötven elõfizetõ jelentkezett és így nem maradt más hátra, mint beszüntetni a lapot. A 12 röpirat a maga idejében felvilágosító munkájával fontos hivatást töltött be, a benne összegyûjtött anyagnál fogva pedig mindenkor becses kútforrása lesz a nyolcvanas évek antiszemita mozgalmaira vonatkozó kutatásoknak.
Istóczy nemzetközi kapcsolatai.
A zsidókérdés lényegét felismerve. Istóczy nagyon jól tudja, hogy végleges megoldásról csak akkor lehet szó, ha a legjobban érdekelt államok közös akarattal igyekeznek valamilyen célravezetõ tervet megvalósítani. Ezért kereste a külföldi rokonmozgalmakkal a kapcsolatokat. Munkássága és személye ezekben a külföldi körökben általánosan ismert volt és nagy megbecsülésnek örvendett. Az osztrák és német antiszemita szervezetek ismételten felkeresték õt üdvözlõ átirataikkal, leveleikkel és sürgönyeikkel.
A berlini antiszemita liga 1880 október 15-én a következõket írja Istóczynak:
"A tisztelettel alulírt Antiszemita Ligának Berlinben van szerencséje Uraságodnak a mindnyájunk iránt ellenséges szemita betolakodók ellenében kifejtett erélyes mûködéséért legteljesebb elismerésünket és köszönetünket nyilvánítani.
Miként az önök szép hazájában, úgy nálunk Németországban is nõttön nõ azon férfiak száma, akik ezen közös ellenség ellen minden eszközzel küzdeni el vannak határozva. Küzdjünk és gyõzzünk egymással karöltve. Quod Deus bene vertat!
1882 július 18-án a Socialer Reichsvercin a következõ átiratban üdvözli Istóczyt:
"Az európai szellem fáradhatatlan, bátor elõharcosának, aki szembeszállt a modern zsidóság hatalmával, Európa elsõ törvényhozójának, akinek volt bátorsága rámutatni egy parlamentben arra a fenyegetõ romlásra, amely a zsidóság részérõl fenyegeti a modern civilizációt, a berlini Socialer Heichsverein az 1882 július 18-án tartott nagygyûlés megbízásából a legteljesebb nagyrabecsülését és mélységes tiszteletét fejezi ki."
Az antiszemita irányú osztrák, német és francia lapok is gyakran foglalkoznak Istóczyval és pártjával.
A Deutsche Reichszeitung 1880 január 1-én hosszabb cikket írva a zsidókérdésrõl megállapítja, hogy a zsidókérdést legelõször Istóczy Victor képviselõ pendítette meg 1875 április 8-án elmondott interpellációjában. Ettõl kezdve Istóczy újra és újra felveti a zsidókérdést a magyar parlamentben, amely kérdés közben egész Európát bejárta. Hasonló értelemben ír a Das Deutsche Volkszeitung 1880. évi április 2-iki száma. A Berliner Ostend Zeitung 1882 március elején ugyancsak hosszabb cikkben méltatja Istóczy munkásságát, egyebek között megállapítja, hogy még csak néhány évvel ezelõtt zsidókérdésrõl szó sem volt s tulajdonképpen csak egy országban volt egy ember, értjük itt a magyar Istóczy Gyõzõt, aki az országgyûlésen a mai zsidóság közveszélyességére utalt, ma Németországban. Ausztriában, Romániában, Oroszországban, s legújabban Amerikában és Franciaországban is látjuk kisebb-nagyobb mérvben ama mozgalmat, mely a zsidóknak Európából való küllebbeztetésével fog végzõdni.
Egy másik osztrák lap ezeket írja Istóczy szerepérõl: "Már 1875-ben, amidõn Német és Oroszországban nem ismertek zsidóellenes mozgalmat, Istóczy az egyetlen volt, aki ama veszélyekre figyelmeztetett, amely a zsidóuralom részérõl a népeket és a mûvelõdést fenyegették. Akkor õt csak ábrándozónak nevezték, a zsidók pedig szánakozva tekintettek le rá, ma, amikor a veszély már nagy és mindenki által látható és felfogható, ma már zsidófalónak mondják.
Istóczy nyilatkozatai ismételten megjelentek német és francia lapokban. Budapesten járt külföldi laptudósítók több ízben felkeresték és hosszú cikkekben számoltak be a társaságában töltött idõrõl. Henricivel és Drumonttal, a német és francia antiszemiták vezetõivel állandó levelezési viszonyban volt. A berlini antiszemita vezetõk hálájuk és elismerésük jeléül 1880-ban díszes söröskancsót küldtek három bilikonnal Istóczynak, a következõ felirattal: "Dem braven Herrn Victor Istóczy dem Helden wider Israel, der dankbare Deutsche. Berlin, 1880." Edouard Drumont, a francia antiszemita mozgalom vezére is nagyra becsülte Istóczy munkásságát. Elismerése jeléül világszerte ismert munkájának, a La Francé Juivenek dedikált példányát és fényképét küldte meg, a következõ szavakkal: "A Victor Istóczy le courage ux champion de la lutte antisemitque-témoignage de cordiale sympathie."
Ezek a külföldi kapcsolatok késõbb, amikor a magyar antiszemita párt felbomlott, az osztrákok viszont uralomra kerültek és a franciák is megerõsödtek, lassan megszûntek.
A drezdai elsõ nemzetközi antiszemita kongresszus.
A 12 röpirat 1882. évi június 15-iki számában egy rövid kis közlemény arról számolt be. hogy az európai antiszemitizmus vezérférfiainak már régóta táplált kedvenc eszméje egy nemzetközi antiszemita kongresszus létrehozása a megvalósuláshoz közeleg. Elõkészületek folynak ugyanis arra nézve, hogy folyó év szeptember havában Drezdában egy ilyen kongresszus hívasson egybe. Ezen az értekezleten az érdekelt államok antiszemita vezérférfiai a további egyöntetû eljárás módozataiban állapodnak majd meg. A folyóirat következõ száma bejelenti, hogy a magyar antiszemita mozgalmat Drezdában Istóczy és Ónody országgyûlési képviselõk fogják majd képviselni, akiken kívül még mások is részt vesznek a tanácskozásokon. A 12 röpirat felhívja olvasóit, hogy aki teheti, jöjjön ki a drezdai értekezletre. "Oly kiváló szerepet visz e pillanatban az antiszemita mozgalom terén Magyarország, hogy már ez okból is hazánk nemzetközi állásáról, nemzetünknek az európai népek koncertjében õt joggal megilletõ szerepérõl való lemondással egyértelmû lenne az, ha tekintélyes számban nem jelennénk meg Drezdában, ahol a legújabb események folytán mindenkinek szeme mirajtunk, magyarokon fognak függeni s ahol ekként mi, magyarok hivatva leszünk döntõ szerepet vinni. Volte a török világ s a félhold elleni százados küzdelmünk elõtt és után valaha hazánk történelmében ehhez hasonló eset, ahol a magyar nemzet hivatva lett volna a mûvelt európai nemzetek élén az európai kultúra érdekében vívott nemes küzdelemben a vezérszerepet vinni? Emelkedjünk tehát a helyzet színvonalára és jelenjünk meg tömegesen Drezdában, azon a földön, ahol szabad a szó nekünk, antiszemitáknak is és ahol lelkes elvbarátok várnak a mi üdvözlésünkre.
Fel tehát Drezdába!
A kongresszus lefolyását a magyar kiküldöttek jelentõs szerepe miatt a következõkben részletesen ismertetjük. A meghívó szó szerint a következõképp hangzott:
Budapest, 1882 augusztus 10. Tisztelt elvtárs! A zsidóellenes mozgalom legközelebbi céljainak, valamint annak a bizalmas megbeszélésére mik legyenek azon utak és módok, amelyeik választandók a célból, hogy a zsidóság állása ellen a magas financiában, úgy mint a kereskedelemben, a mezei gazdászatban úgy, mint a kézmûiparban, a politikában úgy, mint a községi viszonyokban, a sajtóban úgy, mint a mûvészet és tudomány terén nemzetközileg sikeresen küzdhessünk alulírottak önt, t. elvtárs f. évi szeptember 11-ére, hétfõre. Drezdába, a Helbig-féle Elbe helyiségek fehér termébe ezennel tisztelettel meghívjuk. A szíves jelentkezést Magyarország részérõl Budapesten kérjük eszközölni. Ezen meghívó igazolványul is szolgál és kívánatra az illetõ bizottsági tagoknak elõmutatandó.
1882 szeptember 8-án az osztrák államvaspálya reggeli gyorsvonatával Budapestrõl elindultak Ónody Géza és Islóczy Gyõzõ országgyûlési képviselõk, továbbá Gramm Szilveszter földbirtokos Biharból, Bárczay földbirtokos Szabolcsból, dr. Günther Antal, a Pesti Napló különtudósítója, Olsavszky Lajos kir. táblai tanácsjegyzõ. az Egyetértés különtudósítója. Pozsonyban csatlakozott a társasághoz Simonyi Iván országgyûlési képviselõ is. Pozsonyban egyébként mintegy háromszáz fõnyi tömeg várta az utasokat, illetve kísérte ki az állomásra Simonyi Ivánt. A Drezdába utazókat Okolicsányi György ügyvéd üdvözölte s erre Istóczy válaszolt. Részben vasúton, részben hajón folyt tovább az utazás. Szeptember 10-én délután három órakor érkezett a társaság Drezdába, ahol népes küldöttség várta és fogadta az érkezõket. Aznap este volt az ismerkedési estély a Helbig-féle vendéglõ nagytermében. Az elnöki emelvényen, babérbokrok között állt Ferenc József, Albert szász király és Vilmos császár mellszobra. A teremben feltûnõ helyen ki volt függesztve Solymosi Eszter majdnem életnagyságú képe, amelyet Ábrányi Lajos festett és Ónody Géza hozott magával. A magyarok itt találkoztak külön érkezett honfitársaikkal és pedig de Pottere nyug. alezredessel, Eördögh Lajos földiparüzlet tulajdonossal és B. T.-vel Budapestrõl. Este 9 órakor már mintegy 200 vendég tartózkodott a nagyteremben. Az összehívó bizottság elnöke, Pinkert Waldegg elõbb a szász király köszöntötte, majd a magyar kiküldötteket, akik közül Istóczy köszönte meg az üdvözlést, szíves szavakkal. Másnap délután a kongresszus résztvevõi különhajón kirándultak Drezda környékére, a magyar vendégek tiszteletére a zenekar ismételten eljátszotta a Rákóczi indulót. A kirándulóhelyen pedig, Istóczy óhajára, Henriciék bemutatták a szalamander dörzsölést. Még aznap este, a következõ nap megnyitandó kongresszus elõkészítéseként társas értekezlet volt, amelyen Simonyi Iván tartott elõadást a zsidókérdésrõl. Még együtt volt a társaság, amikor megérkezett este 11 órakor Berlinbõl Stöcker Adolf német császári udvari lelkész. Az õt üdvözlõ beszédre válaszolva Stöcker hangoztatta, hogy véget kell vetni ama kárhozatos törekvéseknek, amelyek a társadalmi szervezõiét alapjaiban megingatják, amelyek lábbal tapodják a legnemesebb eszményeket s amelyek elõtt nincs más érdek, mint haszon és nyereség, nem válogatva az eszközökben, melyekkel ez elérhetõ. A kizsákmányolás elvének nem szabad diadalmaskodni. Fel munkára, Uraim.
Szeptember 11-én délelõtt fél tizenegykor kezdõdött a kongresszus tulajdonképpeni tanácskozása. A vezetõ személyiségek elõzõleg megbeszélést tartottak s ezen megállapodtak a tanácskozások munkarendjében, megegyeztek az elnökség összetételére nézve. A kongresszus elnöke Bredow, alelnöke Simonyi Iván magyar kiküldött lett. Már az elsõ felszólalások nyomán kifejezésre jutott a két eltérõ német antiszemita irányzat közötti ellentét. Förster és Henrici hangoztatták, hogy nincs más megoldás, mint a zsidók eltávolítása. Bármily szigorú törvényeket is hozunk a zsidók ellen, azok mégis képesek lesznek túlsúlyra vergõdni. Nem erõszakos kiûzésrõl, hanem törvényes eltávolításról van szó.
Ezután Istóczy szólalt fel és hosszabb beszéd kíséretében benyújtotta a keresztény népekhez és kormányaikhoz intézendõ kiáltványt, elfogadásra ajánlva azt. Figyelmeztette az értekezletet, hogy a rendelkezésre álló rövid két nap alatt kézzelfogható eredményekre kell törekedni. Miután az értekezlet a zsidókérdés szakértõinek gyülekezete, véleménye szerint/egyik legfõbb kötelessége, de egyik legszebb feladata is, hogy szózattal forduljon azokhoz az államokhoz, amelyeket a zsidó hatalom elnyomással fenyeget.
Istóczy kiáltványa ügyében csak a következõ nap, szeptember 12-én hozott határozatot a kongresszus, egyhangú helyesléssel elfogadva azt, sõt elnök indítványára a kongresszus résztvevõi háromszoros hoch-hal köszönték meg Istóczynak és a magyar kiküldötteknek a munkáját. Henrici javasolta, hogy Istóczy kiáltványát az összes európai kormányoknak és a hírlapoknak is küldjék meg, a világ legnagyobb zsidólapjában, a Timesben pedig, ha közölni nem akarná, úgy hirdetés alakjában kellene közölni, pénzért bizonyára felveszi, Hentschel szerint a manifesztumot az egyes országok parlamentjeinek is meg kell küldeni, Olsavszky Lajos indítványozza, hogy az északamerikai lapoknak is küldjék meg, végül Bismarck Ernõ javasolja, hogy a manifesztum ne csak az újságokban közöltessék, hanem röpirat alakjában is kiadassék és a nép között terjesztessék. A kongresszus ezután még elhatározta, hogy az ügyek további vezetésére állandó bizottságot küld ki és egy nemzetközi antiszemita folyóiratot próbál létrehozni.
A kongresszus befejezõ napján, szeptember 12-én este 8 órakor a drezdai német reformegylet elõadóestet rendezett, mintegy kilencszáz fõnyi tömeg részvételével. Az est fõelõadója Ónody Géza magyar képviselõ volt, aki a tiszaeszlári esetet ismerteti a hallgatósággal, annak meg-megújuló, zajos tetszésnyilvánítása közölt. A tömeg kívánságára Istóczy is felszólalt: "Amikor 1875-ben reformeszméimmel elsõ ízben felléptem, elsõsorban német férfiak voltak azok, akik barátságos levelekben buzdítottak kitartásra azon az úton, amely végül is a mai naphoz vezetett." Hogy a sok támadás, a sok ellenség dacára kitartott céljai mellett, abban jelentõs részük van német elvtársainak, akik bátorították õt. Hogy célhoz jussunk, továbbra is bátorságra, kitartásra, és ha kell, önfeláldozásra is szükség van. Küzdjünk tovább egyesülten, kettõzött buzgalommal ügyünkért, amely a mûvelõdésnek és a civilizációnak, az emberiségnek ügye.
Gazdaságpolitikus.
Nem lenne teljes a kép, amelyet Istóczy Gyõzõrõl megrajzolni törekedünk, ha nem szólnánk legalább röviden, külön gazdaságpolitikai nézeteirõl, elveirõl és törekvéseirõl. Ezen a téren is éppúgy szembehelyezkedett kora uralkodó felfogásával és dogmáival, mint a zsidókérdésben. Antijudaizmusa nyilván szorosan összefüggött gazdaságpolitikai elveivel. Ez nyilvánvaló is, hiszen a zsidóság elsõsorban gazdasági vonatkozásban hódította meg az országot. És éppen uralkodó közgazdasági elveink, rendszerünk és törvényeink készítették elõ a zsidóság rohamos térnyerését. Közgazdasági tehetetlenségünk következtében jutott az ország államcsõdbe, terjedt el a társadalmi nyomor, az elszegényedés és a kivándorlás. A nemzetépítõ közgazdasági program hiányzott legjobban a tiszakálmáni korszak életébõl. Istóczy kezdettõl lógva a legélesebben szembe fordult a manchesterizmussal. amelynek elvei és tanításai uralták a közgondolkodást. Ostorozza a mozgótõkét, az arany és börze uralmát, elítéli ezek kedvezményezését. Ismételten rámutat a szabad verseny alkalmazásának kiábrándító társadalmi következményeire.
Legutolsó parlamenti beszédében is ezekkel a közgazdasági kérdésekkel foglalkozik. A dolgozó osztályok évrõl évre mind jobban eladósodnak. aki teheti, kivándorol, ugyanakkor az ú. n. káros elem szemlátomást szaporodik. Ezzel a hanyatlással, pusztulással szemben, amely a magyar nemzet legegészségesebb elemeit, a magyar államot ezer éven át annyi viharok közepette fenntartott társadalmi osztályokat fenyegeti, nem látjuk sehonnan sem jönni az orvoslást. A képviselõház valamennyi pártja szent szabadelvûségben leledzik. Ami nálunk uralkodik, annak semmi köze a valódi liberalizmushoz, nem egyéb ez, mint börzeliberalizmus, amelynek lényege a termelõ néposztályok kizsákmányolása kevesek elõnyére. Mindennek pedig fõ oka, hogy a képviselõházban csak politikai pártok vannak s ezeknek csak politikai programjuk van, nincs azonban szociálpolitikai és közgazdasági programjuk. Vagy ha mégis van ilyen, úgy ez a manchesteri liberalizmus, amelynek vezérelve laisser passer, laissez fairé, aki bírja marja, más szóval az állam ne törõdjék a társadalommal és ennek gazdasági életével. A nemzet azonban joggal követel képviselõitõl egészséges társadalmi politikát, követel egészséges közgazdasági és agrár politikát, amely a magyar államot fenntartó termelõ néposztályokat meg tudja óvni a végleges elkallódástól. De ki kezdeményezzen nálunk ilyen szociálpolitikát és közgazdasági politikáit. Politikusainknak és államférfiainknak nincs bátorságuk semmi olyat sem tenni, ami az uralkodó börzeliberalizmussal ellenkezésbe juthat Félnek attól, hogy a börzeliberalizmus szócsövei, a börzeliberális hírlapok kimondják rájuk a nagy cheremet és õk politikailag lehetetlenné lesznek téve.
Elsõsorban egészséges agrárpolitikára lenne szükségünk, hogy a magyar gazdát a nemzetközi nagytõke foszthassa meg földjétõl, a magyar gazda ne választasson el földjétõl, annak az agrárpolitikának alapelvei: elõször a kisbirtokra is kiterjedõ birtokvédelem, nagyszabású telepítési rendszer, a mezõgazdasági hitel és a szövetkezeti ügy megszervezése, a gabonaügynökök és gabonakereskedõk üzelmeinek kiküszöbölésére kiépítendõ a közraktárrendszer, a hadsereg ellátásából és felszerelésébõl teljesen ki kell kapcsolni a közvetítõ kereskedelmet, új mezõrendõri törvény alkotandó, a vadászati törvény pedig messzemenõ módosításra, szorul, mert a vadak országszerte nagy kárt okoznak az ültetvényekben stb. (1891 december 9.).
Hány eredeti ötlet és javaslat van csak ebben az egy beszédben? A felvetett intézkedéseket az ország mérhetetlen kárára többnyire csak évekkel, évtizedekkel késõbb alkották meg. De Istóczy nem elégedett meg, egy új, a dolgozó társadalom érdekeit szolgáló helyes közgazdasági politika alapelveinek körvonalazásával. Az ország egyetemes érdekeit szolgáló közgazdasági elgondolásait esetrõl esetre nagy alapossággal külön hosszabb beszédben is megindokolta.
Már 1875-ben kifejtette az országban lévõ sok magánvaspálya állami tulajdonba vételének szükségességét és az egységes magyar állam vasúti hálózat megalkotásának nagy fontosságát. Baross Gábor csak húsz évvel késõbb vitte keresztül ezt a nagyjelentõségû reformot. Abban az idõben, amikor a magángazdaság szabad érvényesülésének biztosítása volt a legfõbb elv, Istóczy elveit és javaslatait érthetetlen különcködésnek tekintették. Ez azonban egyáltalában nem zavarta Istóczyt abban, hogy korát jóval megelõzõ gazdasági és szociális programját ki ne fejtse.
"Álláspontom megjelölése céljából szükségesnek tartom mindenekelõtt kijelenteni, hogy én elvben feltétlen az államvaspályarendszer híve vagyok és szilárd meggyõzõdésem az. hogy a vaspályakérdésnek nemcsak nálunk, hanem általában is egyedül kielégítõ végleges megoldása az leend, ha az állam idõvel minden vaspályát magához váltani és kezelni fog. Én a vaspályát a postával és távirdával egy és ugyanazon szempontból tartom megbírálandónak. Valamint ezek, úgy a vaspálya is, oly mélyen belenyúlnak az állam és a társadalom életébe, azok politikai, gazdászati és szociális tekintetben oly döntõ szerepet játszanak napjainkban, hogy azokat egyes társulatoknak és érdekkonzorciumoknak önkényére bízni egyértelmû az állam állal legfontosabb feladatai kockáztatásával. Véget kell vetni annak az állapotnak, hogy 140 és fél mérföld magyar királyi állami vaspályát kivéve, összes vasutaink magántársulatok kezelésében legyenek. Ma talán szokatlanul és különösen hangzik mindaz, amit Istóczy a vasút államosításról elmondott, abban az idõben azonban kétségkívül egyedül õ képviselte ezt az álláspontot.
Az uzsora szabad garázdálkodását korlátozó törvény tárgyalása újabb alkalmat ad Istóczynak, hogy éles bírálatot gyakoroljon a liberális közgazdasági politikáról. Ennek alapelveihez tartozik a szabad verseny és a korlátlan uzsora, amely nálunk aránylag rövid idõ alatt megzsibbasztotta a mûipart, tönkretette a földbirtokot, fõleg a kisbirtokot. Számtalan olyan községben, ahol azelõtt vagyonos közép és kisbirtokos osztályélet volt, ma a hûbéri rendszernek egy egész új neme honosult meg. Ebben a rendszerben az uzsorás a hûbérúr és az uzsorás által tönkretett földhöz már nem kötött nép a jobbágyságot képezi. Figyelmeztet azonban arra is, hogy az uzsorát teljesen kiküszöbölni csak akkor lehet, ha a kisbirtokosság és a kisemberek intézményes hitelellátásáról is gondoskodunk.
A mezõgazdaság érdekeinek védelmét csaknem minden beszédében szóbahozza. Mezõgazdaságunk hanyatlásának oka az ingó tõke képviselõinek túlsúlyra jutása a gazdasági élet minden ágazatában, a sajtóban és a parlamentben. Az ingótõke nemcsak felszabadult minden megkötöttségtõl, hanem egyenesen elõjogokat élvez. A vállalat alapítási idején ki törõdött az alig 45 százalékot hozó földbirtok érdekeivel, amikor egy éjszaka milliomossá vagy legalább is vagyonos emberré lehetett. A mobiltõke mobilizálta a földbirtokot s ennek az lett az eredménye, hogy úgy nagy, mint közép és kisbirtokos osztályunk az õsi birtokból szerencsésen kimobilizáltatni kezdett.
Ismételten szót emelt az italmérési jognak magántulajdonból állami köztulajdonba vételéért. A magánregále tulajdonosok a bérbeadásnál ugyanis nem tartanak egyéb szempontot szem elõtt, mint azt, hogy ki fizet több haszonbért, így aztán a kocsmák legnagyobb része az országban a zsidók kezébe került, akikkel a keresztény kocsmárosok már csak azért sem versenyezhetnek, mert a zsidók nemcsak azzal csinálnak maguknak több jövedelmet, hogy mint országszerte tapasztalható hamisított s hozzá egészségellenes, sõt mérges anyagokkal vegyített italokat adnak, hanem a zsidó kocsmárosra nézve a kocsma nem egyéb, mint népfosztogató, uzsorás pénzügyi mûveleteinek színhelye, ahol a szeszes italokkal elbutított és demoralizált falubeli lakosokat hálójába keríti, azonkívül a zsidó kocsma orgazdatanya is, ahová elvándorol minden lopott jószág a faluból.
Törvényjavaslatai.
Istóczy negyedszázados képviselõi tevékenysége alatt négy törvénytervezetet készített és terjeszteti a törvényhozás elé. Idõrendben az elsõ a börzeadó életbeléptetésérõl, a második a börzebíráskodás megszüntetésérõl, a harmadik részletüzlet szabályozásáról, végül a negyedik a kisbirtoki hitbizomány bevezetésével foglalkozik. Bár e javaslatok közül Istóczy ellenzéki és antiszemita pártállásából következõen egy sem került be a magyar törvénytárba, mégis úgy véljük, meg kell róluk emlékeznünk, mert érdekes bepillantásra adnak alkalmat készítõjük politikai és közgazdasági nézeteit illetõen. Mind a négy javaslatot Istóczy nagy körültekintéssel és lelkiismeretességgel szerkesztette meg. Alapos elõtanulmányokat végzett. Behatóan tájékozódott az e tárgyra vonatkozó külföldi törvényalkotásokról, megismerkedett azok vitaanyagával és tanulmányozta a törvények gyakorlati értékét és hasznát. Átvett ezekbõl annyit és azt, amennyit hazai sajátos viszonyaink lehetõvé tettek. Figyelme minden kis részletkérdésre kiterjedt. Javaslatai úgy jogászi, mint stiláris szempontból kitûnõ alkotások. Értékükre és fontosságukra nézve pedig jellemzõ, ha késõbb is, ha csak évek vagy évtizedek múlva és ha némileg más formában is, de a javaslataiban foglalt elgondolásokból mégis törvény lett. Minden törvényhez külön részletes indokolást készített. Ezek magukban véve is értékes közgazdasági tanulmányok.
1886 április 3-án terjesztette be 22 szakaszos javaslatát a tõzsdeüzletek megadóztatásáról. Ennek a javaslatnak indokolásában a következõ figyelemre érdemes megállapításokat olvashatjuk:
"Az államok általános adósságot-adósságra halmozási rendszere mellett, amelyeknek példáját aztán az államban létezõ testületek és társulatok is lehetõleg követik az értékpapírok folyton növekvõ özöne, a társadalomnak egy túlnyomó részben dúsgazdag zsidókból álló here osztályát teremtette meg s növelte naggyá, amely here osztály nem szánt, nem vet, de azért õ arat legjobban s amelynek produktív ipari munkája legfeljebb csak az értékpapírok kamat és osztalékszelvényeinek idõnként leollózásából és bekasszálásából és az értékpapírok folytonos csereberélésébõl áll. S ennek a túlnyomóan gazdag zsidókból álló hereosztálynak a számára dolgozik, fárad és izzad a földmûves, a földbirtokos és az iparos, a szolid kereskedõ, ennek a here osztálynak a szolgálatában, érdekeit mindenben elõremozdítandó mûködik a sajtó, mûködnek a parlamentek s állanak rendelkezésére az államhatalom összes tényezõi.
Ugyanazért, ha nem akarjuk azt, hogy ez az egészségtelen közgazdasági és társadalmi állapot in ultima analisi egyrészrõl a legkrasszabb zsidó plutokráciát, másrészrõl a mindenébõl kifosztott proletariátust, mint egyedüli két még fennmaradó társadalmi osztály teremtse meg: úgy eleve gondoskodnunk kell arról, hogy az ingótõkének a zsidóság által mindinkább ad absurdumig vitt korlátlan uralmát lehetõleg paralizáljuk és diktatúráját megtörjük.
Az ingótõkével, a pénzzel a társadalom többi osztályai ellen pusztító gazdasági hadjáratot folytató zsidóságnak fõ mûködési tere a tõzsde. A tõzsde, a zsidó plutokráciának a legerõsebb vára, a tõzsde hadoszlopoknak a csatatere, amelyen naponként száz meg ezer meg ezer nemzsidó gazdasági egzisztencia mint halott, vagy nehéz sebesült terült el." Ha a tõzsdét, a zsidó hatalomnak ezt a legfontosabb fellegvárát nem tudjuk bezárni vagy legalább megrendszabályozni, akkor legalább gondoskodnunk kell arról, hogy a tõzsdén megforduló zsidó ingótõke minél hatékonyabban megadóztasson. Még ugyanazon év végén beterjesztette Istóczy másik törvényjavaslatát a budapesti áru és értéktõzsde kivételes bíróságának megszüntetése tárgyában. A javaslat indokolásában megállapítja, hogy a tõzsdei külön választott bíróság egy idegenszerû érdekek megóvása és érvényesítése céljából alkotott külön, kivételes, kiváltságos bíróság, amely az ország fennálló jogintézményeivel nem fér össze. A javaslat beterjesztése alkalmával elmondott beszédében érdekesen világítja meg a tõzsde jogi és közgazdasági helyzetét, valamint a zsidóság szerepét a tõzsde életében. A tõzsdezsidók nemcsak a régi magyar nemességnek azt a már megszûnt elõjogát élvezik, hogy nem fizetnek adót, de annak a jognak is birtokában vannak, hogy csak saját rendjük, saját osztályukbeli bírák judicaturája alatt állanak. A külön tõzsdebíróság célja nem más, mint a tõzsdén ûzött szédelgéseket védõszárnyai alá venni és ezzel a rendes bíróságok hatásköre alól kivonni. A tõzsdebíróság a tõzsdetanács tagjai sorából alakul, már pedig köztudomású, hogy a budapesti áru és értéktõzsde tanácsa két-három keresztény kivételével zsidókból áll. Micsoda választott bíróság az, kérdezi Istóczy, ahol a peres felek csak a Pinkelesz, Kohn, Lévy urat vagy a Rubinstein, Galitzenstein, Kurfunkelstein, avagy a változatosság kedvéért Goldberger, Silberger, Horchberger urakat választhatják peres ügyeikben ítélõbírákul? Valóságos jeruzsálemi szanhedrinek ezen kivételes börzebíróságok.
1890-ben nyújtotta be másik két törvényjavaslatát Istóczy és pedig az ingó dolgok részletfizetés melletti eladásának szabályozásáról és az otthonmentesítésrõl szólót. Mindkét javaslat a tájékozatlan kisemberek millióinak védelmét célozza, a zsidó üzleti furfanggal és zsidó pénzuzsorával szemben. Különösen az utóbbi javaslat nagyjelentõségû. Itt tulajdonképpen a kisbirtok védelem korszerû formájáról van szó. Ez a törvénytervezet ugyanis feljogosítja mindazokat, akiknek birtoka a húsz holdat nem múlja felül, hogy birtokukat mentesített otthonnak nyilvánítsák. A javaslat értelmében a mentesített otthonra és tartozékaira, valamint ezeknek haszonélvezetére se bírói, se közigazgatási végrehajtás nem vezethetõ s ennélfogva a hozzátartozó ingatlanokra a végrehajtási zálogjog sem kebelezhetõ be, sem nem jegyezhetõ elõ. A javaslat közel száz oldalas indokolása õszinte, minden szépítés nélküli képet rajzol a magyar mezõgazdaság sivár helyzetérõl. A legnagyobb baj Istóczy szerint, hogy 1848-ban eltörölt õsiség helyett nem gondoskodtunk olyan jogszabályokról, amelyek a föld mobilizáció káros következményeit ellensúlyozhatták volna. Ennek az lett az eredménye, hogy amit se a török, se a tatár nem volt képes végrehajtani, megfosztani a magyar nemzetet a magyar földtõl, azt végrehajtja napjainkban egy kardcsapás nélkül a nemzetközi nagytõke, végrehajtja a valló, végrehajtja az uzsorás, a telekspekuláns, végrehajtja a kozmopolitikus érdekeknek szolgálatában álló közgazdasági politika. Hiteles statisztikai adatgyûjtés alapján Istóczy kimutatja,, hogy 1887-ben kereken 70.000 birtok cserélt, gazdái kényszereladás vagy árverés folytán. 1875-tõl 1887-ig eltelt 13 év alatt pedig 808.000 ilyen birtokcsere ment végbe. E számok alapján nem nehéz kiszámítani, hogy az ország jelenlegi földtulajdonosai hány év múlva fosztatnak meg földjüktõl és hány évtized múlva szûnik meg Magyarország valóban Magyarország lenni. Birtokot, természetesen, csak azok vesznek, akiknek pénzük van, pénzük pedig manapság nálunk csak a hazánkba beözönlött idegen "káros elemnek" van. A földbirtok túlterhelése és mobilizációja nálunk a magyar nemzet lábai alól rántja ki a talajt. Az eladósodás folytán a magyar föld hozadéka a rentéje, az árverés útján való birtokváltozások következtében pedig maga a magyar föld is in ultima analisi oly elemeknek a kezébe jut, amely elemeknek a nemzeti tradíciói és a nemzeti aspirációi nem a magyar földben gyökereznek.
Méltatása.
Politikai harcai idején sok része volt támadásban és rajongásban egyaránt. Ellenfelei nem kíméllek sem a személyét, sem magánéletét, sem a családját. Minden eszközt felhasználtak ellene, amellyel életét megkeseríthették. Az az egész hatalmas zsidó sajtó együttes, amely a nyolcvanas években már kialakult, szoros egységben és szívósan folytatta ellene a harcot. Mivel emberi jelleme, családi élete, nem nyújtott támadási felületet, politikai ténykedését gyalázták, õt magát rágalmazták, becsmérelték és gúnyolták. Komoly szellemi fegyverekkel. elfogadható ész érvekkel nem tudtak hadakozni politikája ellen. Egyetlen kis röpirat kísérelte meg az Istóczy eszméket tárgyilagos hangon, tudományos érvekkel bírálni. Adolf August Istóczy und die Juden címû kis írásában tulajdonképpen nem is annyira Istóczyval vitázik, hanem Du Mesnil Marigni francia történész és szociológus A zsidókról címû brossúrájával, amelyet Istóczy magyarra fordított. Adolf Austint a zsidókérdés liberálisabb megoldását ajánlja Istóczynak, a zsidóság pénzhatalmának megtörésére pedig azt javasolja, hogy a keresztény társadalom asszimilálja minél gyorsabban és minél nagyobb mértékben a zsidókat. Ilyen módon birtokába juthat a zsidók pénzszerzõ és üzleti képességeinek.
Amíg megvolt az Antiszemitapárt, Istóczynak is bõven kijutott a népszerûségbõl. Sok ezres tömegek hallgatták lélegzetvisszafojtva beszédeit. Szavaira az egész ország felfigyelt. Egyformán lelkesedett érte az ifjúság, az alsó papság, a városi polgárság és vidéki birtokos osztály. Az Antiszemitapárt megszûnése után lassan elfeledték. Csak néha-néha jelent meg egy-egy melegebb hangú elismerõ cikk, méltatva érdemeit, idézve harcait. Az Alkotmány 1904 augusztus 25. számában Petrassevich Géza A magyar Cassandra cím alatt a következõket írja róla:
"Megillethetne többeket a magyar közélet szereplõi közül a Cassandra végzetszerû neve, leginkább illik azonban e név Istóczy Gyõzõre, a magyar antiszemitizmus vezérére. Harminc éve harcol már, küzd hol kimerültén pihenve, hol újból elõtörve lánglelkével a keresztény Magyarország regenerálásáért. Nem csügged el, nem esik kétségbe, harcol utolsó leheletéig az igaz ügyért, pedig érzi lelkében, hogy ha Magyarország fejlõdése tovább is így folyik, akkor Finita la comédia akkor Finis Regni Mariani. Úgy társadalmi, mint magán és politikai életében következetes és állhatatos e providenciális gondolkodású és puritán férfiú. Nem csüggeszti a meg nem értés, nem riasztja vissza a nagy cherem, nem ejteti ki kezébõl a zászlót még a legfájdalmasabb tõrszúrás sem; saját hit és vértestvéreink gúnyja, nemtörõdömsége és tudatlansága és az antiszemitizmusnak félvállról való lekicsinylése. Nem látják ezek az urak, hogy ugyanakkor, amikor Istóczyt és az õ szellemi vezetése alatt megindult, hol elbukott, hol feléledt mozgalmat lekicsinylik, gúnyosan mosolyognak felette, hogy ugyanakkor rabszolgái, közönséges inasai, lakájai azoknak a magyarországi zsidóknak, akiknek az apjuk még rongyszedõje, vagy házi zsidaja volt az õ apjuknak.
Így állunk és Istóczy Gyõzõ mégsem csügged, mert az õ hivatása a sors rendelése, sajnos, az a végzetszerû rendelés, ami a görög mitologikus história Cassandrájáé, volt Apostol, aki tudja, hogy apostolkodásáért gúny, szánakozó mosoly, üldözés lesz a jutalma."
Élete utolsó éveit csendes visszavonultságban, családja és meghitt barátai körében töltötte. A világháború kitörésének izgalmai annyira megviselték, hogy néhány hónap múlva, 1915 elején meghalt.
Az ugartörés nehéz és háládatlan feladatát vállalta és teljesítette. A sors mostoha volt hozzá. Bár mindig hitt a zsidó uralom alól való felszabadulás órájának eljövetelében, de nem élhette át ezeket a felemelõ idõket. Az övé volt a magvetõk minden küzdelme és megpróbáltatása, s az övé a magvetõk minden dicsõsége is.
2008.11.08-án Istóczy Győző születésének 166. évfordulója alkalmából Fiumei úti temetőben található síremlékénél megemlékezést tartottak a Nemzeti Akarat Platform (NAP) szervezésében, melyen a Pax Hungarica Mozgalom is részt vett. A rendezvény előtt pár nappal a NAP tagjai kitakarították a sírhelyet, amelyet a hosszú évtizedek gazzal, porral és lehullott falevelekkel leptek el, a benne nyugvó nemzeti hős emlékéhez méltatlanul. Ez a tiszteletadás esetértékű volt arra nézve, hogy Istóczy életének munkája és eszméi testi halálát is túlélték és még mindig vannak olyanok, akik emlékeznek rá, minden elfeledtetés és kicsinylés ellenére. Istóczy sírja a Fiumei úti temető jobbfalsírbolt 548-as számon található, amely a főbejárattól körülbelül 10-15 perces sétával közelíthető meg.
IRODALOM:
Istóczy Gyõzõ munkái:
- Országgyûlési beszédei, indítványai és javaslata 1872-1896 (1904).
- A magyar antiszemita párt megsemmisítése és ennek következményei. 1906.
- A magyar nemzetet megilletõ hely az európai népcsaládban. 1908.
- Emlékiratfélék és egyebek. 1911.
- Istóczy eszméivel foglalkozik Adolf August Juden címû kis füzete.
- Istóczy Gyõzõre nézve lásd még a szerzõtõl Istóczy Gyõzõ élete és küzdelmei címû munkát. (Az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga kiadása, 1940, Budapest.)
- Nemzeti Akarat Platform honlapja(http://nemzetiakarat.hu/hirek/megemlekezes-istoczy-gyozorol.html) 2008.12.11, 12:12
- Pax Hungarica Mozgalom honlapja(http://paxhungarica.org/?q=node/91) 2008.12.11, 12:14
