Johann Gottfried Herder
A MetapediaBÓL
Herder Johann Gottfried, német író, *1744, +1803. Bückeburgi ev. prédikátor, majd weimari fõszuperintendens volt.
Gondolatébresztő
Korának legnagyobb német gondolatébresztõje. Jelentõsége abban áll, hogy segített megdönteni az elvont ész, a meddõ "józan okosság" egyeduralmát. A szellemi élet formáiban a teremtõ fejlõdés, az isteni õserõ megnyilvánulásait látta. Visszatért az európai mûveltség forrásaihoz, utat, kulcsot keresett az értelmezéséhez. Megalkotta a lángelme modern fogalmát. Felfedezte az Igazi Homerost (Kritische Wälder, 1769), az igazi görögséget, a biblia szépségeit (Älteste Urkunde des Menschengeschlechts, 1774; Vom Geist der Ebräischen Poesie, 1782-83), a népköltészetet (Über Ossian und die Lieder der alten Völker, 1773), átértékelte a gótikát s vele együtt a német középkort. Legnagyobb felfedezése Shakespeare (Über Shakespeare, 1774). Kultúreszménye az antik keresztény humanizmus.
Összefoglalás
Kutatásainak, felfedezéseinek nagy összefoglalása: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (1784-1791). Ehhez járul gyakorlati példatár gyanánt H. népdalgyûjteménye (Volkslieder, 1778-79, késõbbi címén Stimmen der Völker in Liedern, 1807). Ebben helyet foglal a világirodalom népi és kultúrköltészetébõl minden, ami H. szerint magán viseli az isteni õserõ jegyét. Kiegészítik H. K.-iNy..i fordításai (Lieder der Liebe, Blumen aus der Griechischen Anthologie, Hellas Veilchen, Horatius, Jakob Balde); legszebb közöttük a Cid (megj. 1805). Eredeti költészetébõl (drámák, ódák, vallásos versek, legendák, allegóriák) ma alig él valami. H. vetette meg a modern poétika alapját és elõkészítette a romantikát. A modern történet és szellemtörténet, mítoszkutatás, környezetelmélet õse.
Népdalgyűjtés
Része van abban, hogy Európaszerte megindult a népdalgyûjtés és kutatás, hogy a németség és szlávság nemzeti öntudatra ébredt. A magyarságot felrázta azzal a jóslatával, hogy nyelve kipusztul. Mûveit B. Suphan adta ki 32 kötetben (1877-1909). Legjobb méltatásait R. Haym (1880-1885) és E. Kühnemann (1904) írták meg. Magyar vonatkozásaival Pukánszky B. foglalkozott (1918).
